Kísértet Lublón

Az 1976-ban bemutatott Kísértet Lublón Mikszáth Kálmán azonos című kisregénye alapján készült, amely először folytatásokban jelent meg a Pesti Hírlap 1892-es évfolyamában. 

A történet alapja egy akkoriban közismert kísértethistória volt egy bizonyos Kaszperek Mihály borkereskedőről, aki a XVIII. század elején hazajáró kísértetként tartotta rettegésben a szepességi Lubló városát. A forgatókönyvet a rendező, Bán Róbert írta, a párbeszédekbe besegített a főleg színikritikusként ismert Molnár Gál Péter. A szereposztás a korszak népszerű magyar színészeit vonultatja fel, Cserhalmi György kettős szerepet játszik. A Mikszáth-regény megfilmesítése korábban már kétszer is felvetődött, de egyszer sem realizálódott: először 1935-ben (erre csak utalásokat találtam a forrásaimban, részletes infókat nem), majd az 1960-as évek második felében. A második filmterv egy magyar–angol koprodukció volt, melyben Orson Welles játszotta volna az egyik főszerepet. A világhírű amerikai színész-rendező 1967-ben Budapestre látogatott, hogy megállapodjon a magyar féllel az együttműködés feltételeiről. Állítólag szóba került Gábor Zsazsa szereplése is. A filmötletet végül ejtették, mert a meghívott külföldi vendégek miatt már akkor tetemes költségek merültek fel, amikor az érdemi munka még el sem kezdődött.

FIGYELEM! Az alábbi filmismertető a cselekmény fordulataira és végkifejletére vonatkozó spoilereket is tartalmaz!

(A plakátot Szyksznian Wanda grafikusművész készítette, és Plakátfiú bocsátotta rendelkezésemre. Hálás köszönetem mindkettőjüknek. ) 

A cselekmény

A XVIII. század elején a Szepességben hamis pénzek tűnnek fel. A kínos ügybe maga II. Ágost király is belekeveredik, akinek természetesen semmi köze az egészhez. Őfelsége kártyán nyerte a pénzt a lublói sztarosztától, Lubomirszkytől, aki viszont Kaszperek Mihály borkereskedőtől kapta a hamisnak bizonyult érméket. Bonyolítja a dolgot, hogy Kaszperek meghalt, és kísértetként jelent meg Lubomirszkynek, hogy megfizesse az adósságát. Strang krakkói inspektor kapja a megbízást, hogy derítse fel a rejtélyes ügyet. Egyes érintettek magas méltósága miatt az inspektornak a legnagyobb diszkrécióval kell eljárnia. A nyomok az elhunyt borkereskedő szépséges özvegyéhez, Jablonszka Máriához vezetnek, akihez a kísértet rendszeresen visszajár. Az asszony kegyeit azonban a sztaroszta is szeretné elnyerni, sőt később a női nem nagy hódolója, maga a király is érdeklődni kezd a személye iránt…

A legenda és a regény

A XVIII. század elején a szepességi Lubló városát különös história tartotta rettegésben. Az egyik messze földön híres, tokaji borokkal üzletelő kereskedőt, Kaszperek Mihályt lopás gyanújával perbe fogták. A férfi 1718. február 28-án váratlanul meghalt. Két nappal később temették el. Halála után kísérteni kezdett, éjszaka és nappal is megjelent. Szemtanúk eskü alatt vallották, hogy nemcsak megjelenésével riogatta őket, hanem rájuk is támadt: harapta, fojtogatta áldozatait. Asszonyához is rendszeresen hazajárt, sőt teherbe is ejtette, de megbecstelenített más fehérnépet is. A városi tanács engedélyt kért a krakkói püspöktől a holttest exhumálására és elégetésére. Az engedély megérkezett, a koporsót április 26-án kiásták. Mindenki megdöbbenésére a tetem gyanúsan jó állapotban volt. Miután máglyára tették, csak igen nehezen gyulladt meg. A lángok között előbb a jobb, majd a bal lábát emelte fel. Épen maradt szívét elásták egy trágyadomb alá, ahonnan azonban a hozzátartozói kiásták, és hazavitték. Rövidesen bebizonyosodott, hogy nem volt jó ötlet elégetni Kaszperek tetemét, mert a kísértetjárás nemcsak hogy nem szűnt meg, hanem most már maga a megboldogult kezdett gyújtogatni. Július 8-án egyenesen arra vetemedett, hogy a templomot és a városházát is felgyújtsa. A lublói elöljárók ekkor megtudták, hogy Kaszperek szíve a hozzátartozóknál van. Visszaszerezték, elégették, és ezzel a kísértetjárás véget ért.

Az esetet a krónikások kellően kiszínezve írták le, az egyik korabeli tudósítás például így szólt: „A garázda vámpír fényes nappal is szörnyű módon bántalmazta a városbéli utasokat, a szolgálókat, megtámadta a mezei munkásokat, fölgyújtotta a város házait. A pénzét az adósoktól elvitte, hitelezőinek pedig megtérítette a tartozását.” Ahogyan az ilyen legendákkal lenni szokott, a mesélők a maguk szája íze szerint formálva adták tovább a történetet. Vilsinszky Ferenc városi nótárius az események évében lejegyezte a történetet lengyel nyelven a Liber Actorum című kódexbe, melyet a lublói levéltárban őriznek. Az anyaghoz csatolta a hivatalos kihallgatások jegyzőkönyveit is. Bél Mátyás öt évvel később, 1723-ban kelt Prodromusában írt a legendáról. Jósika Miklós II. Rákóczi Ferenc című regényében (1852) szintén szerepel a Kaszperek-história: a szerző Kasperek néven ír a kísértetről, de a korabeli krónikákban előfordul a Caspareck, a Caspereck és a Gasparek névváltozat is.

Mikszáth Kálmánné visszaemlékezéseiben azt állította, hogy férjének a szepességi képviselők meséltek először a lublói kísértetről. Maga az író viszont a regény 1893-ban kelt függelékében azt írja, hogy ifjabb Matirko Bertalan Egy szepességi népmondáról című „igen csinos értekezése” ismertette meg a történettel. Megtetszett neki a legenda, és otthon elmesélte a gyerekeinek. A lurkók persze megrémültek a lovon háttal előrefelé vágtázó kísértettől, aki saját fejét hordja a hóna alatt, és bármikor megjelenhet. Kaszperek emlegetésével remekül lehetett fegyelmezni a rosszalkodó Mikszáth-gyerekeket. Maga az író írt erről mindjárt a regény elején: „»Jön a Kaszperek!« Ez a rémkiáltás zúdul a hancura közé (vagy az anyjuk, vagy a pesztonka hangja), mire a gyermekeim ijedten rebbennek szét, ki az ágy alá, ki az almáriom mögé. Jaj a Kaszperek, a Kaszperek! A virgonc porontyok egyszerre megszelídülnek; csönd lesz, de milyen csönd, szinte hallik a szívecskéik dobogása. Szemeiket behunyják, de azért mégis látják a jöttét. A falak foszlanak, válnak, mint a köd, s messze előcsillan Kaszperek, száguldó fehér paripán, veres ruhában.” Két évig Kaszperek volt a „mumus” a Mikszáth családban. Ekkor az író úgy döntött, a maga módján lerója a háláját a lublói borkereskedőnek a gyereknevelésben nyújtott segítségéért, és regényben örökíti meg a történetét. Az elkészült művet először a Pesti Hírlap közölte folytatásokban A lublói ember (Kísérteties história) címmel 1892-ben. A nagy sikerre való tekintettel a következő évben a Vasárnapi Ujság is leközölte a folytatásokat. Mikszáth nem csupán megírta a kísértethistóriát, hanem racionális magyarázatot is adott hozzá a Csernyiczky-féle hasonmás-motívummal, amely nem volt az eredeti legenda része. Az író mesteri módon avatja be az olvasót a szepességi polgárság babonákkal teli hétköznapjaiba. Lényegében a hiedelmek és az ész világa ütköznek meg egymással a könyv lapjain. A történet számos szereplője abban hisz, ami valójában nincs (a kísértetben), és azt nem veszi észre, ami viszont van (a pénzhamisítási üzelmek).

Amikor Mikszáth írása Kísértet Lublón címmel könyv formájában is megjelent, a szerző megragadta az alkalmat, hogy a függelékben reagáljon egy-két olvasói észrevételre. Volt olyan olvasó, aki azt állította, hogy Kaszperek apja nem állhatott Csernyiczky Jaroszlavon keresztül kereskedelmi kapcsolatban Szentpétervárral, mivel az orosz város a történet idején még nem létezett. Mikszáth arra hivatkozott, hogy Szentpétervár nála egyszerűen a „nagyon messze” szinonimája. (Az olvasónak egyébként igaza volt. Mivel a fiatal Kaszperek 1718-ban meghalt, valószínű, hogy apja és az öreg Csernyiczky kereskedelmi tevékenysége a XVII. század végére tehető, Szentpétervárt viszont 1703-ban alapították.) Egy hölgyolvasónak az volt a véleménye, hogy II. Ágost király szeretői közül Adrienne Lecouvreur helyett Kőnigsmark grófnőt kellett volna a regényben szerepeltetni, mert az uralkodó őt jobban szerette. Az író ebben az esetben a szubjektivitásra hivatkozott: a történelmi igazságot ugyanis nem ismerte, és neki Adrienne Lecouvreur személye volt a kedvesebb. A függelékben Mikszáth megírta azt is, hogy miközben a könyvön dolgozott, a gyerekei megbarátkoztak Kaszperek személyével, és a néhai borkereskedő egy idő után már nem volt hatásos fegyelmezési eszköz: 

„Mikor az utolsó folytatást vetettem papírra, nagy hercehurca támadt a másik szobában, beszaladok, hát a két gyerek, mindenik visszájáról ülve a falován, hátrafelé csapkod az ostorával, hogy a másikat megüthesse...
– Ejnye, mordizom adta! – kiáltok fel. – Jön a Kaszperek.
Amire elmosolyodik az Albert fiú s zajos örömmel ugrik le a »Palkó« lováról:
– No, csakhogy jön már. Eltettem neki a magaméból egy darab vajas kenyeret.”

AZ 1967-ES FILMTERV

A Kísértet Lublón 1967-es filmtervéről tudomásom szerint Ungvári Tamás számolt be a legrészletesebben Az emlékezés enciklopédiája című 2010-es kötetében. A munka első lépése a végleges forgatókönyv elkészítése lett volna. Ungvári úgy tudja, már létezett egy magyar forgatókönyv (említett enciklopédiájából nem derül ki, hogy ki írta), amikor Budapestre érkezett Wolf Mankowitz (1924–1998) angol író és forgatókönyvíró. A vendéget a ferihegyi repülőtéren nagy ünnepléssel fogadták – Ungvári szerint azért, mert összetévesztették a világhírű amerikai forgatókönyvíróval, Tom Mankiewiczcsel. A Filmgyár illetékesei átadták Mankowitznak a Mikszáth-regényből írt forgatókönyvet, mire kiderült, hogy az angol szerző sem üres kézzel jött, hanem magával hozta saját változatát. Mankowitz vállalta, hogy a két forgatókönyvet mindenki megelégedésére rövid idő alatt „összefésüli”. Ehhez nincs szüksége másra, mint egy angolul tudó gyorsírónőre. A hatvanas évek Magyarországán egyáltalán nem volt könnyű találni egy ilyen személyt, ám alighogy ráleltek, Mankowitz máris lazábbra vette a figurát. Munkatempója csak akkor gyorsult fel valamennyire, amikor a magyar fővárosba érkezett az egyik kiszemelt főszereplő, az amerikai Orson Welles is, aki nemcsak számos ötlettel állt elő a forgatókönyvet illetően, hanem határidőket is szabott. De hiába: Mankowitz és magyar szerzőtársa (kilétét Ungvári nem fedte fel) nem voltak közös hullámhosszon, egyiküknek se tetszett, amit a másik alkotott a két forgatókönyvből.

Nagyobb problémát jelentett, hogy az idő múlásával kiderült, az anyagi kérdések nincsenek tisztázva. A magyar és az angol koprodukciós partnerek között nem született írásos megállapodás arról, hogyan is osztoznak a költségeken, ki fizeti például a külföldi vendégek szállodaszámláját. Miután mindenki mindenkivel összeveszett, előbb Welles, majd Mankowitz is elutazott Budapestről, kifizetetlen számlákat hagyva maguk után. A filmprojekt ennek ellenére nem került rögtön süllyesztőbe, sőt felmerült az a gondolat, hogy az egyik szerepre meghívják a Hollywoodban élő Gábor Zsazsát. A művésznő 1968 októberében látogatott haza, és híres sztárallűrjeiből emlékezetes ízelítőt adott vendéglátóinak. Vitába keveredett például a világhírű Rotschild szalonnal, amely egy ötezer dolláros számlát nyújtott be neki olyan ruhákról, melyekről Zsazsa azt állította, meg se rendelte őket, mindazonáltal némelyik öltözéket állítólag dühében szét is tépte. A szalon egy szóbeli megrendelésre és egy kilencszáz dolláros előlegre hivatkozott, aminek már volt írásos nyoma. A művésznő kilátásba helyezte, hogy amennyiben ez a kínos ügy nem tisztázódik a lehető leggyorsabban, Hollywoodba való visszatérését követően kedvezőtlenül fog nyilatkozni Magyarországról a médiának, amit viszont úgy az amerikaiak, mint a magyarok szerettek volna elkerülni a két ország 1956 után normalizálódott viszonyának megőrzése érdekében. Amikor azonban Zsazsa visszaindult volna az Egyesült Államokba, feltartóztatták a magyar vámosok, mert állítólag hivatalos engedély nélkül akart kivinni külföldre egy műkincsnek minősülő családi festményt. A díva nem tett féket híresen csípős nyelvére, és teátrálisan kijelentette, hogy küldjék csak szibériai száműzetésbe, ha merik: ott vagy a Szovjetunió elnökének szeretője lesz, vagy agyonlövik. Egy szó, mint száz, mindenki jobbnak látta, ha inkább útjára engedik – a festmény nélkül. Az incidenst követően Zsazsa a nemkívánatos személyek listájára került, és csak a nyolcvanas években jött újra Magyarországra, ahová a rendszerváltás után többször is ellátogatott.

Térjünk most vissza Orson Welleshez, aki 1967 márciusában érkezett Budapestre! Látogatásának kettős célja volt. Az egyik, hogy készülő új filmje, a Halhatatlan történet (1968) egy részét Magyarországon akarta forgatni, a másik, hogy tájékozódni kívánt szerepéről a tervezett Mikszáth-adaptációban. Nem verte nagydobra, de ahogyan más alkotásai esetében is tette, most is a színészi gázsijából szerette volna folytatni anyagi problémák miatt félbehagyott saját filmjét, melynek női főszerepét Jeanne Moreau játszotta. A Halhatatlan történet eredetileg két, egymástól független történetből állt volna, mindkettő alapjául Karen Blixen dán írónő egy-egy novellája szolgált. A magyarországi forgatás előkészítésére Budapestre jött Willy Kurant operatőr is. Welles egyetlen este két színházat is felkeresett: a Vígszínházban a Macska a forró bádogtetőn első felvonását látta (később büszkén mesélte magyar házigazdáinak, hogy a szerző, Tennessee Williams igazából neki írta az apa szerepét), a Thália Színházban pedig A tanítónő második felvonását tekintette meg. Mindkét előadás nagyon tetszett neki, és hangsúlyozta, hogy ezt nem udvariasságból mondja, mert ő szakmai dolgokban nem szokott udvariaskodni. A magyar újságíróknak kijelentette, hogy Darvas Ivánt (Bricket játszotta a Williams-darabban) és Latinovits Zoltánt (ifjabb Nagyot alakította A tanítónőben) szerződtetni szeretné saját filmjéhez. Latinovitsnak személyesen gratulált alakításához az Alabárdos étteremben. A jó hangulatú találkozón részt vett többek között a Kísérlet Lublón magyar producere, Paál Sándor és a fentebb emlegetett angol forgatókönyvíró, Wolf Mankowitz, továbbá Willy Kurant és Psota Irén. Vacsora után a Várban a társaság véletlenül épp arrafelé ment, ahol Banovich Tamás forgatta új filmjét. Wellest fellelkesítette, hogy egy forgatásba csöppent, beszélgetni kezdett a magyar kollégával, és a számára idegen magyar nyelv ellenére szemmel láthatóan otthon érezte magát az itteni filmes miliőben is. A Kísértet Lublón koprodukciós változatát Keleti Márton rendezte volna, aki ezt megelőző két filmjével – A tizedes meg a többiek (1965), Butaságom története (1966) – máig emlékezetes közönségsikert ért el. (Keleti korábban már rendezett egy koprodukciós filmet, az 1958-as A fekete szem éjszakája című magyar–francia opuszt, melyet viszont elég rosszul fogadtak a kritikusok.) Bár Welles alkatához, színészi habitusához II. Ágost király szerepe illett volna a legjobban, egy korabeli újsághír szerint Nowogradszky rendőrfőnök szerepét szánták neki. Miután a tisztázatlan anyagi háttér miatt meghiúsult a Kísértet Lublón 1967-es filmváltozata, Welles is lefújta a Halhatatlan történet második felének forgatását. Bizonyítva, hogy szakmai dolgokban valóban nem udvariaskodik, a nyugati médiának azt nyilatkozta, hogy nem volt megelégedve a magyar filmesek felkészültségével.

AZ 1976-OS FILM

A rendező

Bán Róbert 1925. július 15-én született Budapesten. Húszéves korában csatlakozott a Szociáldemokrata Ifjúsági Mozgalomhoz, 1946-tól a Szakszervezetek Ifjúmunkás és Tanonc Mozgalmában kulturális munkatársként ténykedett. A magyar Wikipédia szerint 1945 és 1947 között a Pázmány Péter Tudományegyetemre járt. 1950-ben vették fel a Színház- és Filmművészeti Főiskola filmrendező szakára, ahol 1954-ben kapott diplomát. Szakmai pályafutását a Pannónia Filmstúdió szinkronrendezőjeként kezdte. Az on-line enciklopédia szerint 1955-ben rendezte első rövidfilmjét, az Irány Varsót két volt főiskolai osztálytársával, Palásthy Györggyel és Rényi Tamással. Két év múlva Dienes Ferenccel közösen készítette el Az igazi égszínkék (1957) című rövidfilmet. 1959-től már önállóan rendezett. 1960-ban került a Mafilm Hunnia Filmstúdiójának dramaturgiai osztályára, ahol Palásthy és Rényi játékfilmjeinek forgatókönyvein dolgozott: Mindenki ártatlan? (1962), Legenda a vonaton (1962), Meztelen diplomata (1963). Rényi Mindennap élünk (1963) című alkotásának elkészítésében rendezőasszisztensként vett részt. 1965-ben rendezte első saját mozifilmjét Játék a múzeumban címmel: ezúttal fordult a kocka, és Rényi volt az, aki besegített a forgatókönyvbe. Ugyanabban az évben a Magyar Televízió is foglalkoztatni kezdte Bánt, aki három évtizeden keresztül rendszeresen forgatott tévéfilmeket is, melyek a könnyed kikapcsolódás igényével készültek. Ugyanez a törekvés jellemezte a direktor játékfilmjeit is. A Mi lesz veled, Eszterke? (1968) Halász Judit által alakított hősnője imádja a férjét, de nagyot csalódik benne, amikor megtudja, hogy a párja megcsalta. Ráadásul ez is úgy derül ki, hogy a szerető egy napon odaköltözik hozzájuk. Eszter a hűtlenségre hűtlenséggel akar felelni, de képtelen elfogadni, hogy a férfiak csak a szabad prédát látják benne. Amikor megismerkedik egy pesti férfival, riválisa módszerét választja, és holmijával együtt váratlanul beállít új partneréhez…

(A fotót nicroeg blogjából vettem át, a blogtulaj hozzájárulásával. Hálás köszönetem.)

Kiugró közönségsiker fogadta Bán harmadik játékfilmjét, A gyilkos a házban van (1971) című krimit. Ebben oroszlánrésze volt a Lengyelországból érkezett vendégművésznek, Stanisław Mikulskinak is, aki a Kockázat című tévésorozat Kloss kapitányaként hazánkban is nagy népszerűségnek örvendett. Mellette kiváló magyar színészek játszották még a kisebb szerepeket is. Mándy Iván forgatókönyvéből készült a Lányarcok tükörben (1973), amely két különböző habitusú lány (Egri Márta és Bodnár Erika) sorsán keresztül próbált képet adni a korabeli fiatalok lehetőségeiről, álmairól és az ezekkel kevésbé harmonizáló nyers valóságról. A Kísértet Lublón után Bán a második világháború egyik kulcsfigurája, Radó Sándor hírszerző visszaemlékezései alapján forgatta a Dóra jelenti (1977) című alkotását. A szereposztás ezúttal is kiváló, de aki nem olvasta a könyvet, az aligha érti meg Radó és a személyéhez kapcsolódó események történelmi jelentőségét. Bán ugyanis jószerivel nem tett (nem tehetett?) egyebet, mint kiragadta a jelentős részben dokumentumokra épülő könyv cselekményes epizódjait, melyek azonban a háttérinfók és összefüggések nélkül csupán egy közepes kémfilm benyomását keltik. 1982-ben mutatták be a direktor utolsó igazi játékfilmjét Fogadó az „Örök világossághoz” címmel. A XVIII. században játszódó történet helyszíne egy fogadó, ahol az arra járó utazók általában csak egy éjszakát szeretnének eltölteni, de örök álom lesz az osztályrészük. Főszereplők: Hernádi Judit, Fülöp Zsigmond és Törőcsik Mari. Bán Róbert mozikban vetített utolsó filmje, A Jávor (1987) a harmincas évek népszerű hazai sztárjának filmjeiből összeállított montázs. 2001-ben mutatták be Szurdi Miklós Vademberek (2001) című filmjét: a forgatókönyvet Békés Pál és Bán Róbert írta, akinek ez volt az utolsó filmes munkája. Film- és tévérendezői pályafutása mellett Bán folyamatosan publikált szakmai vonatkozású cikkeket is. Kemenes Fanni jelmeztervezőt vette feleségül, fia, András 1951-ben született.

A szereplők

A kettős szerepet alakító Cserhalmi György 1948. február 17-én született Budapesten. 1971-ben kapta meg színészi diplomáját. Az IMDb szerint 1966-ban, valójában 1970-ben kezdett filmezni. (Az on-line filmes adatbázis tévesen datálja 1966-ra Sándor Pál Itt járt Mátyás király című alkotását, amely valójában 1974-ben készült, és nem mozi-, hanem háromrészes tévéfilm volt.) Cserhalmit elsősorban Jancsó Miklós színészeként szokták emlegetni: a Még kér a nép (1971) volt az első, és a közel negyven évvel későbbi Oda az igazság (2010) az utolsó közös munkájuk. Mindazonáltal Cserhalmi – szerintem nagyon helyesen – arra törekedett, hogy minél több rendezővel dolgozhasson, megismerjen másfajta alkotói módszereket is, ami által saját játékstílusát is gazdagítani, fejleszteni tudja. Rendezői között a hazai szakma olyan nagyságait találhatjuk, mint például Fábri Zoltán, Rényi Tamás, Makk Károly, Bódy Gábor, Szomjas György, Lugossy László, Szörény Rezső, Szabó István, Sára Sándor, András Ferenc, Bacsó Péter és Tarr Béla, filmográfiáját pedig olyan alkotások fémjelzik, mint például az Egy erkölcsös éjszaka (1977), a 80 huszár (1978), a Psyché (1980), a Mephisto (1981) és a Dögkeselyű (1982). Sosem érezte művészi rangján alulinak, hogy kifejezetten szórakoztató célzatú opuszokban is közreműködjön, amire a Kísértet Lublón az egyik kitűnő példa. Játszott bolgár és szlovák filmekben is. Művészetét több hazai szakmai és közönségdíjjal ismerték el, 2014-ben A Nemzet Színészei közé választották. Cserhalmi Erzsébet (1949–2016) színésznőt vette feleségül. Lányuk, a filmrendezővé lett Sára, édesapja főszereplésével forgatta a Drága besúgott barátaim (2012) című alkotását.

A magyar filmtörténet egyik legszebb színésznője, a hetvenes évek egyik hazai szexszimbóluma, Bordán Irén 1953. szeptember 15-én született Kübekházán. Második nekifutásra vették fel a Színház- és Filmművészeti Főiskolára, ahol 1976-ban diplomázott. Már főiskolásként filmezni kezdett. Rényi Tamás a női főszerepet bízta rá Az idők kezdetén (1975) című alkotásában. A forgatáson sok segítséget kapott partnerétől, Cserhalmi Györgytől, aki a Mikszáth-filmben is együtt játszott vele. Irént dekoratív külseje, méltóságteljes megjelenése különösen alkalmassá tette romantikus szerepek eljátszására: a végzet asszonya típusát képviselte, akiért mindenre hajlandók a férfiak, de aki maga is hajlandó áldozatokat hozni, ha a szerelem lángja megperzseli. Az első években filmszínésznői pályafutása szerencsésen alakult annak ellenére, hogy a filmesek inkább a szépségét, és kevésbé a jellemábrázoló tehetségét próbálták kamatoztatni. Színpadi művésznőként már nagyobb nehézségekkel került szembe, mert sem a Nemzeti Színházban, sem a József Attila Színházban nem kapott képességeinek megfelelő szerepeket. 1981-ben férjével az Egyesült Államokba költözött. Két gyermekük született, tizenkét év után váltak el. Irén a tengerentúlon természetgyógyásszá képezte magát, és ennek a tudásának akkor is nagy hasznát vette, amikor a hazatérés mellett döntött. Ma már nincs akkora felhajtás körülötte, mint fiatal éveiben, tehetsége azonban nemhogy elfogyott volna, inkább elmélyült és gazdagodott. Filmekben és színpadon egyaránt láthatja őt a közönség, színésznő lányával, Lilivel többször is együtt szerepelt.

Garas Dezső (1934–2011) Budapesten született. Édesapja egy zsidó lókereskedő volt, édesanyja viszont egy régi római katolikus családból származott. A szülők megegyeztek abban, hogy Dezső az apja vallását veszi fel, a holokauszt kezdetekor azonban kikeresztelkedett. 1953-ban kezdte meg színészi tanulmányait, 1957-ben kapott diplomát. Makk Károly Liliomfi (1955) című alkotásában játszotta első filmszerepét, ifjabb Schnapsot. Garas a XX. századi magyar színjátszás nagy egyéniségei közé tartozott: mind filmen, mind színpadon számos emlékezetes alakítás fűződik a nevéhez. Legendás művészbarátság fűzte Sándor Pál filmrendezőhöz, nála játszotta emblematikus szerepét, Minarik Ede mosodást is a Régi idők focija (1973) című filmben. Ez a barátság forgatás közben sok veszekedéssel is együtt járt, de amikor kialakult az összhang a szerepet és a film mondanivalóját illetően, a közös munka gördülékenyen zajlott. Nagy közönségsikert hozott Garas számára az Abigél (1978) című négyrészes tévésorozat, amelyben a jóindulatú Kőnig tanár urat alakította, akiről a végén kiderül, hogy sokkal jobb ember annál, mint amilyennek a bentlakásos leányiskola növendékei gondolják. A kritikusok fanyalogva fogadták, a közönségnek viszont tetszett Garas egyetlen filmrendezése, A legényanya (1989). Kollégái közül Törőcsik Marival, Darvas Ivánnal, Kútvölgyi Erzsébettel és Kern Andrással különösen szeretett dolgozni. Pályafutása során számos állami és közönségdíjat kapott, 2000-ben lett A Nemzet Színésze. Vesebetegségben hunyt el.

Kállai Ferenc (1925–2010) Gyomán született, eredeti neve: Krampner Ferenc. A második világháború miatt meg kellett szakítania színészi tanulmányait, ennek ellenére – átütő tehetségének köszönhetően – 1945 után diploma nélkül is szerződést kapott, és a hazai színjátszás élvonalába emelkedett. Magyar és külföldi, klasszikus és modern szerzők darabjaiban egyaránt színpadra lépett, s noha játszott vígjátékokban is, a drámai szerepek találták meg a leggyakrabban. 1947-ben szerepelt először filmen, de csak 1953-tól filmezett folyamatosan. Képtelenség felsorolni valamennyi emlékezetes alakítását, ragadjunk ki kettőt a legfontosabbak közül: Pelikán Józsefet, a gátőrt még 1969-ben megszemélyesítette Bacsó Péter A tanú című szatírájában, a filmet azonban csak egy évtizeddel később engedélyezte a cenzúra. Közben eljátszotta Ivicz István futballbírót a Szépek és bolondok (1976) című Szász Péter-filmben, és alakításáért elnyerte a legjobb férfi színésznek járó díjat a teheráni filmfesztiválon. Garashoz hasonlóan Kállai is 2000-ben lett A Nemzet Színésze. 2005-ben vérnyomásproblémákkal került kórházba. Egészségi állapotának leromlásához cukorbetegsége is jelentősen hozzájárult, és élete utolsó évében otthoni ápolásra szorult. Emlékére életműdíjat alapítottak, melyet minden évben ketten kapnak meg: egy színész és egy háttérdolgozó a Pesti Magyar Színház (1840 és 2000 között: Nemzeti Színház) állományából.

Márkus László (1928–1985) Budapesten született. Tizennyolc éves korában lépett először színpadra, méghozzá Zilahy Lajos A tizenkettedik óra című darabjában. 1947-ben vették fel a Színház- és Filmművészeti Főiskolára, 1951-ben vehette át a diplomáját. Hat évig Debrecenben játszott, utána a budapesti Madách Színház társulatához szerződött, melynek haláláig tagja maradt. Műfajilag igen változatos és magas színvonalú pályát futott be, valósággal lubickolt a vígjátékokban, ugyanakkor drámai szerepeit is mély átéléssel, nagy emberismerettel formálta meg. Filmográfiáját olyan emlékezetes alkotások tarkítják, mint például a Meztelen diplomata (1963), A tizedes meg a többiek (1965) és Az ötödik pecsét (1976). Örömmel vállalta egy pszichopata gyilkos szerepét a Defekt (1977) című tévéfilmben, mert nézőként szerette a horrorokat. Megtalálta a helyét Jancsó univerzumában is: A zsarnok szíve, avagy Boccaccio Magyarországon (1981). Szinkronszerepeit szintén a sokszínűség jellemezte: nem maradhat említetlenül A Flinstone család Bénije, a Kukori és Kotkoda című mesesorozat Kukorija, továbbá az Őrült nők ketrece Albinja. És ki ne emlékezne a Három nővér-paródiára? A vicces tévéjelenet miatt az eredeti darabot le kellett venni a Madách Színház műsoráról, mert valahányszor elhangzott az a bizonyos mondat a tengerparton álló tölgyfa ágain csüngő aranyláncról, a közönség nevetni kezdett, ha behozták a szamovárt, már kacagtak, és amikor megjelent Márkus (a paródiában Mását, a darabban Kuligint alakította), a nézők majdnem megfulladtak a röhögéstől.

Ráday Imre (1905–1983) eredetileg iparművésznek tanult, de a színház vonzása erősebbnek bizonyult. Rózsahegyi Kálmán tanodájában ismerkedett a mesterség fortélyaival, 1923-ban végzett nála. Tehetségére külföldön is felfigyeltek: 1926 és 1929 között a berlini UFA filmgyár némafilmjeiben játszott. A harmincas években idehaza is kibontakozott a karrierje, zsidó származása miatt azonban 1939 után keveset szerepelhetett. A második világháború befejezését követően újra beilleszkedett a színházi világba, filmezni viszont nem nagyon engedték, ahogyan a harmincas évek más hazai sztárjai is háttérbe szorultak az ötvenes években. Az 1960-as évektől forgathatott ismét, ám kora miatt már csak epizódszerepeket osztottak rá. Számos tévéfilmben is láthattuk. Háromszor nősült, második feleségétől született Mihály nevű fia, a közismert operatőr és városvédő. Nagy Réka 1941-ben született Sepsiszentgyörgyön. Marosvásárhelyen szerzett színészi diplomát, 1963-ban szerződött a kolozsvári Magyar Színházhoz. 1964-ben nagy sikert aratott az Egy művész halála című Lovinescu-darabban, amellyel négy évvel később Budapesten is vendégszerepelt. Drámákban és vígjátékokban egyaránt fontos feladatokat kapott, hiszen a kolozsvári társulat azokban az években élte fénykorát. 1963-ban kezdett filmezni. Játszott a közelmúltban elhunyt Mircea Drăgan nagy nemzetközi figyelmet keltett alkotásában, az Asszonyok kálváriájában (1966), amelyet éppúgy bemutattak Magyarországon, mint A különleges brigád (1971) című kalandfilmet vagy a Szent Teréz és az ördögök (1973) című drámát. A hetvenes évek közepén egy filmszerep kedvéért jött Budapestre, ahol megismerkedett Fazekas Lajos rendezővel. Házasságot kötöttek, és a művésznő áttelepült Magyarországra. Itt újra fel kellett építenie a karrierjét, ami nem ment könnyen, és őszintén szólva nem is sikerült maradéktalanul. A Kísértet Lublón után például már csak egy tévéfilmben játszott, és bár két évadon át a budapesti Nemzeti Színház társulatát erősítette, 1978-ban vidékre szerződött. A romániai forradalom előtt ritkán tudott hazalátogatni Erdélybe, mert a Ceaușescu-rendszer alatt nem látták szívesen a Magyarországra áttelepülteket. Noha színészi pályafutásában az erdélyi évek a jelentősebbek, magánéleti boldogsága mégis Magyarországon teljesedett ki lánya születésével.

Bánfalvy Ágnes 1954-ben született Budapesten. 1972 és 1976 között járt a Színház- és Filmművészeti Főiskolára. 1974-ben kezdett filmezni. Pályája elején többször is játszott naiv, tapasztalatlan, ugyanakkor jóindulatú és érző szívű fiatal lányokat, szerepformálásaiban természetes humorérzékét is megcsillogtatta. Emlékezetes sikert aratott az Abigél (1978) című tévésorozat Torma Piroskájaként: az új évezredben, a színpadi változatban már Horn Micit alakította. Repertoárjából a drámai szerepek se hiányoznak, melyeket például Sándor Pál, Huszárik Zoltán és Szabó István alkotásaiban játszott. A Passiójáték (1982) című Godard-filmben Hanna Schygulla, Isabelle Huppert és Michel Piccoli partnereként láthattuk. 1982-ben az Egyesült Államokba ment, hogy továbbképezze magát. A tengerentúlon is alkalma adódott filmezni, és színpadi szerepekre is felkérték. 1992-ben tért haza. Mindmáig aktívan részt vesz a magyar művészeti életben, szívügyének tekinti a fiatal színésztehetségek képzését és támogatását. Pásztor Erzsi 1936-ban született Budapesten. Eredeti neve: Pápay Erzsébet. 1959-ben kapta meg színészi diplomáját, és ugyanabban az évben kezdett filmezni is. Filmszerepei közül kiemelkedik Kajtárné megformálása a Veri az ördög a feleségét (1977) című szatírában, illetve Traján Anna megszemélyesítése az Angi Vera (1979) című drámában, amely az elsők között idézte fel realisztikusan az ötvenes évek nyomasztó légkörét a filmvásznon. Országos népszerűségre tett szert a Szomszédok című tévésorozattal, melyben Janka nénit alakította. Számos szakmai elismerése közül a Kossuth-díjat 2012-ben vehette át. Ronyecz Mária (1944–1989) Kunágotán született. 1967-ben végezte el a színművészeti főiskolát. Egyike volt a legjellegzetesebb orgánumú hazai színésznőknek. Különösen testhezállóak voltak számára a drámai szerepek, de a könnyed hangvételű, szórakoztató közönségfilmekben is otthon érezte magát. Viszonylag keveset filmezett, Bán Róbert azonban szívesen foglalkoztatta. Emlékezetes alakítása volt Malacpofa tanárnő a Megáll az idő (1981) című Gothár Péter-filmben. Molnár Gál Péterhez ment feleségül. Ronyecz Mária rákban hunyt el.

A forgatás

A film belső jeleneteinek többségét a Mafilm pasaréti műtermeiben vették fel. A Lubló főterén játszódó jeleneteket, Kaszperek holttestének elégetését Kőszegen rögzítették. A stáb hosszasan keresgélte a legmegfelelőbb helyszínt, míg végül Bán Róbert a kőszegi Jurisich teret választotta, amely azonban csak részben felelt meg az elképzeléseinek. A teret körbefogó házak építészeti szempontból tökéletesen alkalmasak voltak a forgatás céljaira, mivel a késő reneszánsz idején épültek, a középső parkosított rész viszont egyáltalán nem illett a film látványvilágába. Szerencsére a kőszegi tanács távlati városfejlesztési terveiben szerepelt a tér átalakítása, ezért az illetékesek engedélyt adtak a stábnak a minipark megszüntetésére. Ebben a jelenetben, a holttest elégetését követően, váratlanul megjelenik Kaszperek az egyik ház tetején. Strang rálő, mire a kísértet hátrazuhan. A téren tartózkodó több száz statiszta önkéntelenül megtapsolta a szerepet játszó Cserhalmi György kaszkadőrmutatványát. A színész körülbelül két métert zuhant a tetőről, melynek hajlatát a sérülések elkerülése érdekében habszivaccsal bélelték ki. II. Ágost király rezidenciájának filmbeli helyszíne a fertődi kastély volt. A bozlácsnyai kolostor udvarán játszódó jelenetet a Fertődhöz közeli Röjtökmuzsaj akkoriban gyermeküdülőként funkcionáló kastélyának udvarán forgatták. A kolostor kapuja viszont valójában a majki remeteség kapuja volt. Kaszperek háza egy XVII. századi épület volt Sopronban, a Festő közben. Ezt éppen tatarozták, és a forgatás kedvéért soron kívül be is fejezték a felújítását. Amikor a kísértet megtudja, hogy a feleségét letartóztatták, bosszúból felgyújtja a házat. Természetesen nem a renovált épület lett a lángok martaléka, hanem az eléje épített díszlet, amely állítólag tökéletes másolata volt az eredetinek. Alighogy a stáb elutazott, a kánikula miatt vízkorlátozás lépett életbe Sopronban. Ha pár napot késett volna a forgatás, a jelenetet a vízkorlátozás miatt nem tudták volna leforgatni.

Cserhalmi György és Garas Dezső egyaránt szeretett lovagolni, ezért lovas jeleneteikhez nem kértek kaszkadőrt. Több kitűnő ötletük is volt ahhoz, mivel lehetne ezeket a jeleneteket még látványosabbá tenni, de olykor véletlen malőrök is befolyásolták a forgatást. Amikor például Strang és társa üldözőbe veszik a kísértetet, úgy szereznek lovat, hogy elkötnek kettőt. Ezután Strang felsegítette a lóra a társát, majd fel akart szállni a sajátjára, ám lova hirtelen a másik ló után iramodott, Garas pedig nagy lendülettel lezuhant a másik oldalon. Szerencsére nem esett baja. A filmesek szerencséjére pedig Somló Tamás operatőr kamerája felvette a balul sikerült mutatványt, amelyről végül az a közös döntés született, hogy bekerül a filmbe. A film végén, amikor Csernyiczky a hatóság kezére kerül, Cserhalmi egy látványos hátraszaltóval esik le a lóról. Komoly előkészületeket igényelt az a jelenet, amikor a kísértet lóháton vágtatva megjelenik Lubló utcáin: a figura háttal ül az állaton, amelynek orrlikaiból piros füst száll felfelé. Először is egy olyan lovat kellett találni, amelyik elviseli, hogy háttal ülik meg, és nem fut el. Cserhalmi az Aga nevű lóval gyakorolta be ezt a mutatványt. A piros füst előállítása érdekében habszifonokat erősítettek a szár bizonyos részeire, az orrszíjakra pedig fúvókákat szereltek. Ezeket a megfelelő pillanatban Cserhalmi hozta működésbe. Agát természetesen hozzá kellett szoktatni ezekhez a speciális kiegészítőkhöz, hogy ne ijedjen meg tőlük. A jelenet felvétele még így is kockázatos volt, hiszen bármilyen váratlan esemény megzavarhatta volna a lovat, de szerencsére a forgatás gond nélkül lezajlott. 

Eltérések a regénytől

Mikszáth regényéből maga a rendező, Bán Róbert írta a forgatókönyvet. Nincsenek biztos infóim arról, hogy ez a szkript kifejezetten az 1976-os filmhez íródott-e, vagy már 1967-ben is ez volt az a létező magyar forgatókönyv, melyről Ungvári Tamás említést tett. Ennek lehetősége nem zárható ki teljesen, hiszen miként a direktor fenti életrajzában olvasható, Bán 1960-tól a Hunnia Filmstúdió dramaturgjaként dolgozott. A párbeszédek megírásában Molnár Gál Péter színikritikus is részt vett, természetesen az eredeti szöveg stílusának, nyelvi fordulatainak tiszteletben tartásával. Bán több ponton is eltért a regény cselekményétől. Elhagyta például a rövid bevezetőt a Mikszáth-gyerekekről, ámbár nála is gyerekhez kapcsolódva indul a történet: egy olyan kisfiú kikérdezésével, aki állítása szerint magától a királytól kapta a hamis pénzt, amivel lefülelték. A srác egyébként nem hazudott, Őfelsége szokása volt a szegény gyerekek között szétosztani a kártyán nyert pénzérméket. A filmben rögtön ezt követően megjelenik Strang inspektor, akit Nowogradszky rendőrfőnök bíz meg a kényes ügy felderítésével. A könyvben viszont Strang csak azután lép színre, miután Pawlovszkyék felkeresték Pirityi Pannát. Bán Róbert valószínűleg azért emelte főszereplővé Strangot, hogy még jobban kihangsúlyozza a babonák és a ráció világának képletes összecsapását. Az észérveket Strang képviseli, aki gyakran idézi a felvilágosodás korának racionalista filozófusát, a holland Baruch Spinozát (1632–1677). A Spinoza-motívum egyértelműen a forgatókönyvírók leleménye, Mikszáth művében nem szerepel. Az író így jellemezte az inspektort: „Strang ördöngös fickó! Strang megszagolja rajta. Argusnak száz szeme volt, Strangnak kétszáz van.” Kivételes észjárása ellenére a regényben Strang megmarad mellékszereplőnek: ő nyomozza ki ugyan az összefüggéseket Kaszperek és Csernyiczky között, de tulajdonképpen csak a véletlennek köszönhető, hogy sikerül a kísértetet elcsípnie. A filmbeli Strang viszont még azt is felderíti, hogy Kaszpereket megmérgezték. Ennek érdekében a filmben – a regénnyel ellentétben – a halott elégetése először meghiúsul, így lesz módja az inspektornak elvégeznie a bizonyító erejű kísérletet az egerekkel. Az égetést meghiúsító váratlan vihar egyébként illik a történet stílusához, egyfajta égi, vagyis inkább pokolbéli jelként is értelmezhető.

Mikszáth a könyvben egyáltalán nem ad magyarázatot Kaszperek váratlan halálára. Ebben a kérdésben a babonás felfogást hagyja érvényesülni, mintha valóban Isten büntette volna meg a borkereskedőt a hamis eskü miatt. Nála Kaszperekné sincs jelen a tárgyaláson, ellentétben a filmmel, ahol tanúvallomást tesz, sőt maga a mérgezés is látható, de erre csak utólag jön rá a néző. Mikszáth tehát a halálesetet nem magyarázza, csupán a kísértet-ügyet, míg Bán Róbert filmje mindkettőre elfogadható és a történet logikájának megfelelő magyarázatot ad. A kétféle szemléletmódból következik, hogy Mikszáthnál Kaszperek valóban bűnös Csernyiczky pénzes hordójának ellopásában, Bán filmjében azonban ez egyáltalán nem egyértelmű. A regényben Strang és Csernyiczky csak az elfogás pillanatában kerülnek szembe egymással, a filmben viszont útjaik már akkor keresztezik egymást, amikor találkoznak egy fogadóban, ahol Csernyiczky királyi biztosnak adta ki magát. A film a menekülni próbáló Csernyiczky és Kaszperekné elfogásával ér véget, míg a regényben Mikszáth megírta Csernyiczky lefejeztetését is, de függőben hagyta Jablonszka Mária sorsát. Csupán sejteti, hogy a szépasszony esetleg valóban a király ágyasa lett. Bán elhagyta ezt a befejezést, mert nála már hamarabb egyértelművé válik, hogy a kísértet Csernyiczkyvel azonos. Az apróbb változtatások közé tartozik, hogy a filmből kimaradt a szepesi kormányzó, Kozanovich Felicián figurája: a regényben ő az, aki rálő a halottégetés után a háztetőn megjelenő kísértetre, és ő kéri Kaszperekné lefejeztetését is a királytól. (Bán alkotásában Strang lő a kísértetre, és Lubomirszky kéri Jablonszka Mária lefejeztetését.) A filmben Csernyiczky háza nem Varsóban van, hanem Tarnówban. Bánnál Csernyiczky gyújtja fel Kaszperek házát, miután Mária asszonynak hűlt helyét találja. Mikszáthnál viszont a lublói elöljárók parancsára munkások százai tüntetik el a föld színéről az épületet, mire a bosszúszomjas kísértet az éj leple alatt két helyen felgyújtja a várost.

Így látták ők

„Jó szolgálatot tölt be ez a film a közönség szórakoztatása érdekében, s már ezzel segít a fokozottabb érdeklődést felkelteni általában a mai magyar filmművészet iránt. […] A rendezés munkája kidolgozott, szabályos tempóvételű, nem fordít hátat a mesei követelményeknek, legjobb pillanatait a kísértet megjelenései, a nyomában kitörő emberi reakciók, valamint Strang működése adják. Igaz, nem ártana néhol kis tempógyorsítás, kiváltképp a díszletben játszódó párbeszédes jeleneteknél, valamivel több ötlet és humor, hogy a »kísérteties« kacagás ne csak kitörjön, hanem mindvégig benne is bujkáljon a filmben. Mindez azonban nem csökkentheti egy mostanában annyira hiányzó új szórakoztató magyar film fogadtatása feletti örömünket.”

(Sas György: „Kísértet, cirkusz, végzet”. In: Film, Színház, Muzsika 1976/46, 5. o.)

„Bán Róbert nemcsak a hagyományos moziműfajokat vállalja tisztán, hanem ami ezzel egyet jelent, a mesét is. Mikszáthnál azután igazán van mese elegendő. A Kísértet Lublón mindössze 88 oldal az Olcsó Könyvtár régi kiadásának kis formátumú könyvében, de ha valaki hatrészes tévésorozatot akart volna csinálni belőle, arra is elegendő, mozgalmas matériát talált volna a könyvben. Ezért volt jó, hogy a rendező rátalált Mikszáthra. S azt is javára kell írni, hogy felfedezte Strang urat. A derék detektívről a regény közepe táján tétetik említés először, de személyesen csak az utolsó tíz lapon lép elénk. Igaz, akkor ő fogja el a bűnöst, bár azt nem tudja róla, hogy kísértet, csak azt, hogy pénzhamisító. A filmben ezzel szemben Garas Dezső fanyar bölcselkedéssel, de lángoló ügyszeretettel megelevenített Strang ura már a főcím előtt megjelenik, és vele együtt nyomozhatunk a hamis pénzt osztogató kísértet után, a diadalmas elfogatásig. Ezzel a film számára igen alkalmassá lett a történet, mert felvállalta a kriminek azt az alaptípusát, amelyben a néző nagyjából annyit – vagy csak valamivel többet tud, mint a filmbeli nyomozó, akinek így szívesen szegődik társául.”

(Bernáth László: „Egy »egyszerű« műfaj kellékei”. In: Filmkultúra 1976/6, 14–16. o.)

„A tempósan, mindig érdekesen, különösebb művészi mesterkedések nélkül elkészült film igazolja Bán Róbert forgatókönyvírói és rendezői elképzelését. Szép és szórakoztató munka ez, ha úgy tetszik, »művészfilm«, de egyben mozi is, a jófajtából. Talán ha több a humor, gazdagodott volna a szörnyű kísértethistória, s a bűnügyi izgalom sem vallotta volna kárát. […] A történetet Somló Tamás szépen, mutatósan fényképezte. Tájat, várost, enteriőrt éppúgy, mint a sok-sok szép női arcot, a Bordán Irénét, Bánfalvy Ágnesét, Nagy Rékáét, Ronyecz Máriáét. Kaszperek-Csernyiczky kettős szerepében Cserhalmi György kellően férfias és kísérteties tudott lenni, másra alkalma alig volt. A késő barokk, igen felvilágosult Maigret-t Garas Dezső elevenítette meg, ha kellett, ijesztően, ha lehetett, mulatságosan. Tökéletesen szolgálva a rászabott alakot – és a rászabott történetet.”

(Thurzó Gábor: „Kísértet Lublón”. In: Filmvilág 1976/22, 4–6. o.)

Kísértet Lublón (1976) – magyar kalandfilm. Mikszáth Kálmán azonos című regényéből a forgatókönyvet írta és a filmet rendezte: Bán Róbert. Párbeszédek: Molnár Gál Péter. Dramaturg: Katona Ferenc. Operatőr: Somló Tamás. Zene: Petrovics Emil. Díszlet: Romvári József. Jelmez: Kemenes Fanni. Vágó: Kerényi Gabi. Hangmérnök: Kovács György. Gyártásvezető: Onódy György. Főszereplők: Csehalmi György (Kaszperek Mihály / Csernyiczky Mihály), Bordán Irén (Jablonszka Mária, Kaszperek felesége), Garas Dezső (Strang inspektor), Kállai Ferenc (II. Ágost király), Márkus László (Lubomirszky Tivadar sztaroszta), Ráday Imre (Pawlovszky Kristóf), Bánfalvy Ági (Annuska, Kaszperekné cselédje), Nagy Réka (Katharina, Csernyiczky felesége), Pásztor Erzsi (Pirityi Panna), Kovács János (Nowogradszky Péter rendőrfőnök), Kenderesi Tibor (Fajor János pincemester), Ronyecz Mária (Hanna fejedelemasszony).

[Jelen szöveg a Wikipédián évekkel korábban publikált filmismertetőm javított és bővített változata. A bővítéshez különösen hasznos infókkal szolgált a Filmszem 1976/11, a Film, Színház, Muzsika 1967/10 és 1976/16, valamint a Pegazus I/7 száma, továbbá Ráth-Végh István Magyar kuriózumok (Budapest, 1955, Ifjúsági) és Ungvári Tamás Az emlékezés enciklopédiája (Budapest, 2010, Scolar) című kötete.]

 http://filmbook.blog.hu