Testről és lélekről

Vajon elhozza az idei Oscart?

– Megosztottunk egy nagyobb falevelet, aztán ittunk a helyi patak hűs vizéből. Ivás közben összeért az orrunk.

– Közösültek is?

– Nem, nem közösültünk, és most már kérem, hagyományos kérdéseket tegyen fel, amik nem szexuális irányúak.

– Rendben... mikor volt az első magömlése?

Enyedi Ildikó filmje elhozta a 67. Berlinale fődíját, az Arany Medvét, amire eddig magyar film mindössze egyszer volt képes, még 1975-ben: akkor szintén egy rendezőnő, Mészáros Márta nyert, az Örökbefogadással. Ha ez nem lenne elég, Enyedi filmje megkapta a FIPRESCI-díjat is – amely az örökké morgó filmkritikusok legnagyobb elismerése –, valamint az ökomenikus zsűri díját is, ahol ezúttal ott ült Paul Verhoeven is. Enyedi igazán a kilencvenes években volt aktív, utoljára 18 éve rendezett filmet, még 1999-ben a Simon mágust, de úgy látszik, megérte kiböjtölni a sok szűk esztendőt, mert sikerült koncentrálni az évek tapasztalatait, a sok csalódást és fájdalmat egy kristálytiszta filmmé. Amely „olyan egyszerű, akár egy pohár víz".

Nehéz film a Testről és lélekről, lassú film, de egyáltalán nem unalmas. Végig leköti a nézőt, és ezt ritkán mondom így ki, mert nálam a lassú szinte 90%-ban szinonimája a vontatottnak, itt viszont nem tudna a film működni, ha ezt felgyorsították volna. Különösen, hogy remekül beszél szöveg nélkül is. Nagyon tetszett, hogy a két főszereplőt, az Endrét alakító Morcsányi Gézát, és a Máriát alakító Borbély Alexandrát egyetlen jelenettel mutatják be. Endre issza a kávéját, és kinéz azon az ablakon, ahogy az elmúlt harminc évben valószínűleg mindennap tette, és egy snittben alulról mutatják a nyomorék karját. És ebben minden benne van, az egész élethez való hozzáállása, amely megveti, undorral tekint rá, ami miatt kiégett és üres, és már csak telik egyik nap a másik után a számára. És akkor meglátja Máriát. És szintén egyetlen snittet kapunk erről a végletekig egyszerűen és unalmasan öltözködő nőről, ahogy a lábfejeit lassan behúzza az árnyékba, mert azokat fény érte. De az nem az ő világa, azt nem szereti, mert végtelenül frusztrált és gátlásos, azt se tudja hogy fejezze ki magát. Ő ott sincs.  

És ezek a nagyszerű ötletek végigvonulnak az egész filmen. Ahogy kibontakozik az álom világa, a szarvasok a hóban. Ahogy megkapjuk a mellékszereplőket, a gusztustalanul alakoskodó és kínjában viccelődő Jenőt, Schneider Zoltán, vagy a nagypofájú tahót játszó Nagy Ervint, aki a Kincsemmel szinte párhuzamosan képes volt két ennyire különböző karaktert ilyen hitelesen megformálni. Mária tanácsadóját Jordán Tamás játssza, aki az egyik legnagyobb telitalálat, merthogy szerencsétlen Mária annyira gátlásos, hogy egyetlen embernek mer csak megnyílni, egykori óvó bácsijának, aki kétségbeesetten próbál pszichológiai tanácsokat adni ennek a felnőtt nőnek, hogyan is kellene átesnie valamin, aminek rendes esetben már 10-15 évvel korábban meg kellett volna történnie. Személyes kedvencem pedig Tenki Réka, aki a pszichológusnő szerepében egyszerre vonzó és kihívó, és végtelenül közönséges, az a pillanat, amikor kiesik a kezéből az irányítás, jobb helyeken Oscar-esélyes.

A Testről és lélekről erőssége nem a történet – két ember ugyanazt álmodja, ami már eleve fantasztikus, és ez egy szinten közel hozza őket, míg a valóságban hiába dolgoznak egy helyen, világok választják el őket, amiben leginkább a saját csalódottságuk és tapasztalataik a ludasak –, hanem ahogy elmesélik, lépésről lépésre. Emiatt nagyon sok szépség vegyül banalitással és humorral. Életemben nem láttam még, hogy a közönség fetreng a röhögéstől, miközben valaki éppen felvágja az ereit, mert úgy érzi, nincs értelme az életének, hiszen szerelme nem talál viszonzásra. És akkor Enyedi még tudja fokozni, mert a jelenet emelkedettségét egy pillanat alatt gallyra vágja valami olyan abszurditással, hogy arra nincsenek szavak. Emiatt nem is akarok nagyon beszélni a történetről, de azt már a helyszínből – szinte az egész film egyetlen vágóhídon játszódik – is sejthetjük, hogy nem mindennapi élménynek leszünk részesei.

Apropó, vágóhíd: a film legdurvább részei, amikor elképesztő naturalizmussal mutatják be a szarvasmarhák leölését, szinte minden egyes lépését, a bontásukat, véreztetésüket, letaglózásukat. Meglehetősen felkavaró élmény, ami a Tiszta szívvel kutyás jelenetei után majdhogynem emeli a tétet, a néző tűréshatárát illetően. Éppen ezért furcsa, hogy mennyire jól illeszkedik ebbe az egészbe a fanyar humor – telitalálat például a nyomozó finom utalgatása arra, hogy bármikor meg lehet vesztegetni egy kis bélszínnel, vagy a már említett óvodapedagógus béna tanácsai –, vagy a mellékszálnak is beillő krimiszál, ami azonban ugyanolyan banális, mint az egész szerelem Endre és Mária közt. De ilyen feszültségoldó hangulati tényező a legváratlanabb pillanatokban megszólaló Zsóka néni is, Békés Itala alakításában.

Azonban minden ember számára az ő szerelme a legnagyobb, különösen ha tényleg talál egy tisztát és soha vissza nem térőt. Ha pedig neked volt már ilyen, átéltél hasonlót, akkor nagyon nagy hatást tud rád gyakorolni ez a film. Míg ha életed elején jársz, netalán soha nem voltál még szerelmes senkibe, akár reménytelenül, akár viszonzásra találva, akkor egy eszméletlen nagy baromságnak is tarthatod Enyedi filmjét. Sikerét abban látom, hogy kendőzetlenül beszél arról, hogy tényleg ilyenek vagyunk, megőrülünk, hogy megértésre találjunk egy másik emberben, de túl büszkék, hogy be is valljuk, nekünk ez kell. Emiatt inkább álarcot viselünk, vágjuk a marhákat nap mint nap, szürcsöljük a kávénk, és visszahúzódunk az árnyékba. Ha nem vigyázunk, azon vesszük észre magunkat, hogy elment mellettünk az élet, és nemcsak a testünk öregedett meg, hanem a lelkünk is. 

Ha tetszett a kritika, kérlek, lájkold a Facebook oldalunkat!

http://filmbook.blog.hu