Titkok és kalapok - A Monarchia napszálltája

Nemes Jeles Lászlónak hatalmas elvárásokkal kellett szembenéznie, amikor friss Oscar-díjas rendezőként hozzálátott a második nagyjátékfilmjéhez. Az egész világ a Saul fia mélységét és sikerét kérte számon látatlanban is a Napszálltán, melyet olyannyira rejtegettek, hogy a világpremier előtt csupán néhány kép és egy előzetesnek talán nem is mondható, hangulatokat felvillantó teaser került ki róla.

A Napszállta az Osztrák–Magyar Monarchia szétesésének kezdetén, az első világháború előestéjén, 1913-ban játszódik. A cím a korra jellemző várakozásra utal: van valami a levegőben, ami kitörni készül. A helyszín Budapest, ahol egyszerre van jelen a mitikusra és az ismeretlenre való szomj és a tudományban, a technológiában való szilárd hit, ugyanakkor a mélyben sötét, visszafojtott, vad erők fenyegetik ezt a kifinomult világot. Ide érkezik meg egy Leiter Írisz (Jakab Juli) nevű árva lány, hogy néhai szülei legendás kalapszalonjában vállaljon munkát, azonban az új tulajdonos, Brill Oszkár (Vlad Ivanov) elutasítja őt, és minden erejével azon van, hogy elküldje a városból. Írisz eközben megtudja, hogy létezik egy bátyja, aki után nyomozni kezd.
Nemes Jeles László most is egy pillanat alatt berántja a nézőt ezzel a rejtéllyel, hogy aztán, mikor már úgy éreznénk, hogy közel a megoldás, újabb és újabb rejtélyeket szőjön a történetbe. Ez egy darabig érdekes, de úgy egy bő óra után kifejezetten idegesítővé válik: a „misztikusság” a történet rovására megy. Íriszt megfenyegetik, félrevezetik, elzavarják, de ő csak megy előre a nézővel együtt, hiszen a Saul fiához hasonlóan a kamera végig a tarkójához tapad. Azt látjuk, amit ő lát, azt halljuk, amit ő hall, Budapest utcáit a hömpölygő tömegben, a külvárosi kocsiszíneket és a puccos szalonokat.
Erdély Mátyás operatőr marad a szubjektív nézőpontnál, miközben a környezetet elmosódottan vagy csak foltokban láthatjuk. A Napszállta stíluseszközeiben azonban egy idő után önismétlővé válik, és mivel a rendező irtózik a digitális trükkök bevetésétől, egyetlen nagytotált vagy távolabbi utcaképet sem kapunk Budapestről, ami elég fájdalmas, hiszen a film atmoszférája és látványa már-már tökéletes.

Leiter Írisz (Jakab Juli) Triesztből tér haza Budapestre, hogy néhai szülei kalapszalonjában dolgozhasson Fotó: Laokoon Filmgroup
A város képeslapként tárul elénk: Rajk László­ díszletei és Szakács Györgyi jelmezei egyedülálló hangulatot árasztanak, látszik, hogy aprólékos munkával készült a vászonról áradó korabeli miliő. A folyamatos suttogásokat, beszédfoszlányokat és a kocsik zaját pedig az idén februárban elhunyt zeneszerző, Melis László tölti meg feszültséggel teli hegedűszóval. A részletgazdagság tehát csodás, de épkézláb forgatókönyv híján ennek az egy mondatban elmesélhető sztorinak a szereplői mégsem tűnnek valódinak a díszletek között, egyszerűen nehéz izgulni értük.
Nemes feltehetően az a fajta rendező, akinek szüksége van egy múzsára, valakire, akire ráépíti várát. Röhrig Gézánál ez az elgondolás tökéletesen működött, ám Jakab Juli körülbelül kétfajta érzelmet képes kifejezni. Jól áll neki a kívülállóság, ám karakterábrázolása annyiból áll, hogy óriási szemeivel jelentőségteljesen vagy éppen zaklatottan néz. Az alkotók több ezer színésznőt hallgattak meg: egy korhű, időtlen arcot kerestek ­Leiter Írisz szerepére, aki a tízes évek ­sztenderdjei szerint szép.
Ehhez képest a választott színésznő egy fiús testalkatú, már-már androgün, magas, csontsovány nő lett, akinek vonásai a kétezertízes évek kifutóinak trendjeibe illenek, és lógnak rajta a korabeli ruhák. Mellette viszont olyan színészek tűnnek fel apró epizódszerepekben, mint Balsai Móni az árvaház igazgatójaként, Molnár Levente kissé megháborodott kocsisként, Nagy Zsolt és Fancsikai Péter rendőrként, Bárdos Judit kalaposlányként.
Nem tudhatjuk, Írisz meddig mer elmenni nyomozása során. Az egyik pillanatban elszánt amazon, aki visszamegy oda, ahol korábban majdnem megerőszakolták, a következőben már törékeny madárka a kalapszalon óvó falai között.
A film erős szimbolizmusa és a felbukkanó rejtélyek megoldatlansága miatt viszont a Napszállta nem tud olyan erővel hatni, mint a Saul fia.
A világháború előtti Budapest absztrakció marad, nem képes valódi érzelmi hatást elérni. A képek és az események értelmezésében, a mélyebb jelentéstartalmak kibogozásában egyszerűen túl sokat várnak a nézőtől, miközben nem lehet azt sem eldönteni, hogy akkor most tulajdonképpen mi is a főhősnő motivációja. A kalapszalonban dolgozni, de amikor ezt eléri, máris el-elszökik a bátyja után kutatni.
A bátyját megtalálni, de amint megtalálja, már menekülne előle. Elmegy egy bálba, ahol tudja, hogy vér fog folyni, elmegy Bécsbe egy másik kalaposlány helyett, noha tudja, hogy veszélyes.
Leiter Írisz személyes története túlságosan talányos marad. Elveszünk a nyomozás szálai között, miközben a film hatáskeltésében kiszámíthatóvá válik: Írisz elmegy valahova, ahol lát valamit, aztán visszakerül a szalonba. Válaszok nincsenek, csak sejtések, sejtetések és érzések.
(Napszállta, rendezte: Nemes Jeles László, magyar–francia dráma, 144 perc, magyar premier: szeptember 27. Forgalmazó: Mozinet)
Terján Nóra - www.magyaridok.hu

Megjegyzések