Egyszerre volt örök, csintalan gyerek és mély életbölcsességgel megáldott szomorú bohóc.
Furcsa dolog ez, és hosszan lehetne
néplélektani, nemzetkarakterisztikai meg a történelmi determináltságról
való fejtegetésekbe kezdeni annak kapcsán, hogy miért rajongunk sokan
olyan színészekért, akiket soha nem láthattunk élőben. Mit látunk
bennük, amit kortársainkban nem?
A legendás Latabár Kálmán, mindenki
Latyija ugyanis nemcsak egy korszak mérföldköve, nemcsak színház- és
filmtörténeti különlegesség, hanem a mai napig komikusi, táncos-komikusi
etalon. Gesztusai, mimikája, hanghordozása igazodási pont az összes
Csárdáskirálynő összes Bóni grófjának. Az Egy szoknya, egy nadrág és az
Egy bolond százat csinál 2000-es évek közepén készült újrarendezéseinek
is (sok más mellett) központi problémája volt, hogy Latabár karaktereit
lehetetlen utánozni. Mást játszani meg minek? De úgy látszik, muszáj,
hisz az Állami áruházat is újra és újra műsorra tűzik. Nevetni akarunk.
Többről van itt szó, mint játékkedv,
fantázia és kreativitás: a „latabári” komikust született alkat teszi.
Latyi is színészdinasztia tagja volt, öccsével, Latabár Árpáddal együtt a
gondviselésnek és az öröklött géneknek is köszönhette jellegzetes,
vékonycsontú, ruganyos izmú, „gumiarcú” testalkatát, egyensúlyérzékét,
amit aztán maximálisan a nevettetés szolgálatába tudott állítani. Így
mozogni, ilyen tudatos és pontos koreográfiával (koreográfus is volt két
évig, aztán már saját magát koreografálta) csetleni-botlani kötöttebb
izomzatú ember nem tud. Kortársaink közül Roberto Benigninek adatott meg
ilyen alkat és tehetség egyszerre.
Latabárnak arcizmaiba volt kódolva az
esendő tragikomikum: egyszerre volt örök, csintalan gyerek és valami
mély életbölcsességgel és emberszeretettel megvert vagy megáldott
szomorú bohóc (hallgassuk csak meg a Sárgarigófészek című operett Nem
vagyok én már az, aki voltam dalát). És ahogy Kabos Gyula, ő is bírt
valami kispolgári attitűddel – ami nélkül nem figurázhatta volna ki ezt
az attitűdöt. Hallgassuk meg, hányféleképpen mondja: Igen, kérem! Vagy:
Kérem szépen! Egyszerre meghunyászkodó, akaratos, és közben eltartja
magától az egészet. Két rövid szóban eljátssza, hogy tudja, hogy
játszik, és ha lebukik, az is csak játék. Bonyolultan hangzik? Hát ezért
utánozhatatlan Latabár.
A visszaemlékezések szerint soha nem
improvizált, aprólékosan begyakorolt és hatásában többször tesztelt
minden poént, geget, helyzetkomikumot. Ilyen fokú önállósága ma
színésznek nincs (hacsak nem ő a producer vagy a producer szeretője is),
hiába divatosabb ma az improvizáció, hisz ma a rendezői színház
korszakát éljük, minden mozdulat hátterében direktori koncepciók és
víziók örvénylenek, amit aztán a színész megtölt élettel, és amihez
hozzátesz. Formához gondolatot, gondolathoz formát. Eszméhez módszert,
módszerhez eszmét. Latabárnak nem volt szüksége ilyen machinációkra,
nála mindez egy volt. Örök maszkját mindnyájunk arcából,
hangulatainkból, érzéseinkből rakta össze. Ilyen értelemben varázsló is
volt.
Olvastam valahol, hogy
legesszenciálisabb, leglatabáribb szerepe Peti bohóc volt a Fel a fejjel
című filmben. Újra is néztem egyik ikonikus jelenetét. Hárman állnak a
kivégzőosztag előtt, középen Latabár. Egyik társa megkérdi tőle: Fél?
Mire ő: Nem, csak kicsit szokatlan. Első kivégzésem.
Aztán meggyőzi hóhérait, hogy utolsó
kívánságként még előadhassa Peti bohóc világszámát. A világ egyik
legfergetegesebb abszurd, groteszk börleszkje bontakozik ki a csőre
töltött fegyverek előtt, harmonikává változó szivartárcával, furulyává
változó szivarral, tyúkkal, cirkuszi elefánttal, zsonglőrkellékké váló
tyúktojással, majd kézigránáttal. A mindenkori homo ludens életigenlése
cirkuszporonddá változtatja a halál völgyét.
Amíg tudunk Latabáron, de főleg
Latabárral nevetni, nagy bajunk nem eshet, bármerre is fordul ez a
furcsa világ. Lám, ő ebben is mérföldkő.
Juhász Kristóf - www.magyarnemzet.hu
Megjegyzések
Megjegyzés küldése