Szomorú arcú bohócok vidám mozija

 Emlékezetes filmtörténeti pillanatok – Gene Saks: Furcsa pár (1968) 

Idétlen a zene, de sláger lett, idétlen a film, de kultuszfilm lett, idétlen a színdarab is, amiből a forgatókönyv lett, és amit azóta a világ minden országában évről évre színre visznek. Gene Saks 1968-as Furcsa pár című filmjében minden idétlen, csak egyvalami nem: a két főszereplő színészi játéka. Walter Matthau és Jack Lemmon ugyanis véresen komolyan veszi az alakítást.  

Az elnyűhetetlen drámai arckifejezés az élet abszurditásának szomorú lenyomata. Jack Lemmon és Walter Matthau a Furcsa párban
Fotó: UIP-Duna Film

 

Minden idők egyik legjobb vígjátéka Gene Saks 1968-as Furcsa pár című filmje. Pedig Neil Simon színdarabja évek múlva már nem tűnik annyira időtállónak, mint azt elsőre gondolná az ember. Mégis működik, egy percig sem unalmas a film mai szemmel. Mindez egyértelműen Walter Matthau és Jack Lemmon parádés színészi játékának köszönhető. Sikerüknek több titka is van. Az egyik, hogy a film minden másodpercében olyan arckifejezéssel játszanak, mintha ez egy melodráma volna. Sőt mintha egy királydráma ötödik felvonását kellene előadniuk. Már ez önmagában eléggé mulatságos. Ez az elnyűhetetlen drámai arckifejezés, amely az élet abszurditásának szomorú lenyomata. Miközben viszont azt látják a nézők, hogy annyi itt a derűre okot adó élethelyzet, ami bőven elegendő a túléléshez. Ez a feszültség, ami a szomorú bohóc arckifejezés és a temérdek derűre okot adó élethelyzet között feszül, nem tud úgy kisülni, hogy ne verje ki a biztosítékot. Egyszerűen nevetni kell rajtuk, ki kell nevetni őket, miközben persze magunkon is nevetünk – mindig ez a vége az ilyen játéknak.
A másik nagy titok, ami örökzölddé teszi a két színészóriás alakítását, hogy kicsit sem óriások a kamera előtt. Annyira természetesen játszanak, hogy az ember azt gondolná, nem filmet néz, hanem a szomszédban van. Persze azért tegyük gyorsan hozzá, hogy ez a hatvanas–hetvenes években nagy divat volt, mármint hogy minél természetesebb, minél valóságosabb legyen a színészi játék. Ma már ezen szerencsére túl vagyunk, ma már kell egy kis brillírozás is a boldogsághoz. Itt brillírozásról nem lehet szó, itt természetes a játék, viszont annyira természetellenes a két főszereplő egymáshoz való viszonya, annyira különbözők, hogy ők együtt egy igazi természetellenes jelenséget alkotnak, amelyet megint csak ki kell nevetniük a nézőknek.

Persze nem bonyolult a trükk, hogy miért érezzük természetellenesnek ezt a furcsa párt. Neil Simon ugyanis egy női viselkedési módot helyezett át férfitestbe. Két férfi éldegélhetne boldog unalomban és nyugalomban egymás mellett, amíg kitalálják, mit kezdjenek az életükkel. Az egyik viszont elviselhetetlen a másik számára. Letakarítja a pókerasztalt, folyamatosan rendet rak, légfrissítővel parádézik, söralátétre rakja a söröspoharat, temérdek dologgal teszi színessé és vidámmá a szendvicset, felveszi a földről a csipszeszacskót kártyázás közben. Ilyen dolgokat egy férfi nem tesz. Illetve annyira távol állnak tőle ezek a mozdulatok és gondolatok, hogy igazából nem is érti, miért kell ezeket csinálnia bárkinek is. Ám ha azt látnánk, hogy ugyanezt egy nő csinálja a filmben, majd még zsörtölődik is, elmagyarázva, hova kell tenni a söröspoharat, hogy ne hagyjon karimát, akkor azonnal értenénk mindent. Kicsit még ásítoznának is a nézők, és morognának, hogy miért nem írnak ma már igazán jó színdarabokat. Így viszont nagyon gyorsan megtanul mindenki valami fontosat, miközben remekül szórakozik. Méghozzá azt, milyen egy nő és milyen egy férfi, és nem szabad haragudni egymásra azért, mert ennyire különböző a két nem, lényegi változás úgysem várható a közeljövőben. Már ha a férfi férfi és a nő nő marad.
Persze rövid távú sikereket el lehet érni azzal, hogy egy jó kedélyű beszélgetés helyett a szomszéd lányokkal együtt sír egy pasi (Jack Lemmon), amitől a konyhából visszatérve olyan mértékű sokkot kap a barátja (Walter Matthau), amit talán a világ minden szegletét érintő földrengéssel lehetne párhuzamba hozni, és amit tényleg csak a filmtörténet leggonoszabb poénjával lehet ellensúlyozni, pusztán csak azért, hogy visszaálljon a világ rendje. Így hangzik: „Ha tényleg sírni akarsz, menj és nézd meg a fasírtodat.”