„Mit ér az este, ha szobádban ülsz,
S a szíved senkié,
Kint vár egy csók, s egy pohár bor,
Az élet egy kabaré!”
S a szíved senkié,
Kint vár egy csók, s egy pohár bor,
Az élet egy kabaré!”
Az 1972-ben bemutatott Kabaré
különleges helyet foglal el a zenés filmek történetében. Ez volt az
egyik első olyan hollywoodi musical, amely egyértelműen a felnőtt
közönséghez szólt, mivel erős politikai és szexuális töltettel
rendelkezett. Papírforma szerint az azonos című színpadi musical (1966)
filmváltozatáról van szó, amely viszont John Van Druten I Am a Camera (Kamera vagyok, 1951) című színdarabja nyomán született, ami Christopher Isherwood novellagyűjteménye, az Isten veled, Berlin (Goodbye to Berlin, 1939) történetein alapult. A Kabaré
két forgatókönyvírója, Jay Allen és Hugh Wheeler mindhárom alapművet
forrásként használta, ugyanis bizonyos figurák és cselekményfordulatok a
musicalben nem szerepeltek. A Broadway-szakértőnek számító producer, Cy
Feuer ragaszkodott ahhoz, hogy Bob Fosse rendezze a filmet, noha a
gyártó cég ezt eleinte kifejezetten ellenezte, mivel a direktor előző
filmje, az Édes Charity (1969) nagyot bukott. Feuer kívánsága
volt az is, hogy a színpadi változat konferansziéja, Joel Grey a
filmváltozatban is eljátszhassa ezt a szerepet, és ő kardoskodott
amellett is, hogy Liza Minnelli kapja a főszerepet, amelyről a színpadi
változat esetében lecsúszott. Fosse koncepciója az volt, hogy a Kit Kat
Klub legyen az igazi főszereplő, ezért egyetlen kivétellel kihagyták az
eredeti musical összes olyan dalát, amely nem a klubban hangzik el,
illetve nem Sally vagy a konferanszié énekli. A John Kander – Fred Ebb
szerzőpáros két új dalt írt a filmhez Mein Herr és Money, Money
címmel, melyeket a film sikere után az újabb színpadi előadások dalai
közé is beillesztettek. A filmben hallható egy harmadik szerzemény is,
amely nem az eredeti musicalből származik: ez a Maybe This Time, melyet Liza Minnelli már 1964-ben lemezre énekelt. A Kabaré
világszerte nagy sikert aratott, rangos szakmai díjakat nyert, például
három Golden Globe-ot és nyolc Oscart. Magyarországon 1974. február
28-án mutatták be. Kritikái alapvetően jók voltak, ámbár elhangzottak
olyan vélemények, hogy korábrázolása felszínes és „hollywoodias”,
illetve akadt olyan ítész is, aki hiányolta, hogy a korabeli Berlinben
erősnek mondható baloldal a filmben nincs kellő súllyal jelen.
A történet
1931-et írunk. A berlini Kit Kat Klub
sztárja egy fiatal amerikai énekesnő, Sally Bowles, aki Fräulein
Schneider panziójában bérel szobát. Itt kap szállást egy angol diák,
Brian Roberts is, aki nyelvórákat ad, hogy fedezze egyetemi tanulmányai
költségeit, közben írói babérokra is vágyik. A nagy karrierről ábrándozó
Sally kiveti a hálóját Brianre, ám kudarcot vall nála. A fiú ugyanis
meleg, saját bevallása szerint mindössze három lánnyal próbált szexuális
kapcsolatot létesíteni, de mindegyik próbálkozása kudarcba fulladt. (A
magyar szinkronban ezzel kapcsolatban dramaturgiai hibára figyelhetünk
fel. A magyar változatban Brian azt mondja, hogy egyetlen lánnyal feküdt
le három alkalommal, aztán később, a Sallyval való együttlét során az
eredeti angol szövegnek megfelelően három lányt emlegetnek.) A
fiatalok ennek ellenére összebarátkoznak, és Brian szemtanúja, sőt
részese lesz Sally bohém életvitelének, a mulatóban elért sikereinek.
Együtt tesznek eleget egy dúsgazdag playboy, a jóképű Maximilian von
Heune báró meghívásainak is, aki mindkettőjüket ajándékokkal halmozza
el, sőt el is csábítja őket. Utána azonban továbbáll, új szórakozások,
új partnerek után néz. Közben Brian két tanítványa, a selyemfiú Fritz és
a gazdag zsidó lány, Natalia között igaz szerelem bontakozik ki, amely
az erősödő antiszemita légkörben is beteljesül. Sally és Brian is
összejönnek, és a bohókás énekesnő örömmel állapítja meg, hogy
valószínűleg ama három lány tehet arról, hogy Brian eddig melegnek hitte
magát. Sally megtudja, hogy terhes, de az apa személyében bizonytalan,
akár Maximilian is lehet. Brian ennek ellenére felajánlja, hogy
feleségül veszi Sallyt, és magával viszi Cambridge-be. A lány
bizonytalan a fiú érzelmeiben és abban, hogy ő maga mennyire lenne
alkalmas anyának. Anélkül hogy szólna Briannek, elveteti a gyereket…
A musical
Sandy Wilson (Alexander Galbraith Wilson) angol zeneszerző és szövegíró leghíresebb musicalje, az 1953-ban bemutatott The Boy Friend után John Van Druten két évvel korábbi színdarabja, az I Am a Camera megzenésítésével kezdett foglalkozni. A színmű alapjául Christopher Isherwood 1939-es novellagyűjteménye, az Isten veled, Berlin
szolgált. Wilson már megírta a szövegkönyvet és a dalok nagyobb részét,
amikor tudomást szerzett arról, hogy David Black producer megszerezte a
Van Druten-darab és az Isherwood-kötet adaptálásának jogait, sőt Harold
Prince színházi rendező már foglalkozik is a Kabaré címmel
tervezett musical színrevitelének előkészítésével. Prince Joe
Masteroffot kérte fel a szövegkönyv megírására. Miután értesültek arról,
hogy Wilson ugyanezen a projekten dolgozik, haladéktalanul kapcsolatba
léptek vele. A konzultációt követően arra a megállapításra jutottak,
hogy Wilsonnak sajnos nem sikerült megragadnia a korai 1930-as évek
Berlinjének hangulatát, ezért Prince John Kanderrel és Fred Ebb-bel
állapodott meg a betétdalok megírásáról. A szerzőpáros rajongott Kurt
Weill (1900–1950) zenéjéért, és az ő stílusában akart komponálni. Weill
özvegye, Lotte Lenya az Egyesült Államokban élt. Megmutatta a szerzőknek
Weill néhány nem ismert szerzeményét, beszélt nekik a harmincas évek
Berlinjéről, és később a musicalben elvállalta Fräulein Schneider
szerepét. Ebb és Kander állítólag a Willkommen
című bevezető dalt írta meg elsőként. Az alkotók kezdeti elképzelése az
volt, hogy a darabot egy zenés prológus vezeti be, amely a korabeli
berlini hangulatot idézi fel különböző nézőpontokból. A betétdalok
elosztása közben jöttek rá arra, hogy a Kabaré egyfajta
átmenetet képviselhetne a zenés darab és a musical között. A kétféle
műfaj között az a különbség, hogy a zenés darabokban a betétdalok
zeneileg általában függetlenek egymástól, a mondanivalót inkább
megerősítő, mintsem magukban hordozó dramaturgiai funkciójuk van (vagyis
az adott mű lényege a dalok nélkül is érthető lenne), és a hangsúly
megmarad a prózai részeken. A musicalekben viszont nincsenek vagy nem
fontosak a prózai betétek, a cselekmény és a mondanivaló a dalok által
bontakozik ki, ezért azok zeneileg is egymásra épülnek, fő témáik és
visszatérő motívumaik vannak.
A Kabaré abban jelentette az
átmenetet, hogy bár a prózai részek dominálnak benne, a dalok mégis
komoly dramaturgiai szerepet kaptak, nélkülük a mondanivaló nem
érvényesülne maradéktalanul. Az adaptáció során néhány fontos
dramaturgiai változtatásra is sor került. A férfi főszereplő egy
amerikai író, Clifford Bradshaw lett (a Van Druten-darab főszereplője
maga Christopher Isherwood), aki angolnyelv-tanításból él; az
antiszemita szállásadónő, Fräulein Schneider pedig toleráns
vénkisasszonnyá változott, akinek a zsidó zöldséges, Herr Schultz csapja
a szelet. Kihagyták a történetből Clifford két tanítványát, bekerült
viszont két új figura. Az egyik egy prostituált, egy bizonyos Fräulein
Kost, aki szintén Fräulein Schneidernél bérel szobát, akárcsak Sally
Bowles, a hősnő és Clifford. A másik új figura – és egyben a panzió
lakója is – Ernst Ludwig, egy német férfi, aki barátságot köt
Clifforddal, ám később kiderül róla, hogy náci. Az amerikai színházi
életben nem számít ritkaságnak, hogy a Broadwayre szánt darabokat
előzetesen más nagyvárosokban „tesztelik”, és az ottani közönség
reakciói alapján születik meg az a végleges verzió, amely aztán a
kifinomult ízlésű New York-i közönség elé kerül. A Kabaré
előbemutatója Bostonban volt. Az utolsó próbák egyikén Jerome Robbins, a
nagy tekintélyű koreográfus azt javasolta, hogy mellőzni kéne azokat a
dalokat, melyek nem a Kit Kat Klubban hangzanak el, Harold Prince-nek
viszont nem tetszett ez az ötlet. A bostoni előadáson Jill Haworth
lépett színpadra Sally Bowles szerepében. A hősnő ekkor még szőke volt,
és fehér ruhát viselt, a kritikusok szerint azonban ez a külső inkább
egy szalagavató bálhoz illett, és nem egy félvilági mulatóhelyhez az
1930-as évek Berlinjében. A vélemények hatására Sally a
Broadway-előadásokon már barna hajú volt. Akkoriban szokatlannak és
újszerűnek számított az a rendezői koncepció, hogy az érkező közönség
úgy foglalta el a helyét, hogy a függönyt már felhúzták, és a színpadon
egy hatalmas tükör volt, amely a nézőteret tükrözte vissza. (A
tükörmotívumot a filmváltozat is felhasználta a történet elején és
végén.) Nem volt nyitány sem: a kezdőszámot dobpergés és az összecsapódó
cintányér hangja vezette be. A közönséget eleinte zavarta a prózai
részek és a betétdalok váltakozása, de a cselekmény előrehaladtával
elfogadták ezt a művészi megoldást.
Az amerikai és az angol színpadi változatok
A Kabaré Broadway-ősbemutatója
1966. november 20-án volt a Broadhurst Theatre-ben, ahonnan az előadás
előbb az Imperial Theatre-be, majd a Broadway Theatre-be került át. 1165
alkalommal adták elő, utoljára 1969. szeptember 6-án gördült fel a
függöny. Az előadást Harold Prince rendezte, a koreográfiát Ron Field
készítette. Főszereplők: Jill Haworth (Sally), Bert Convy (Cliff), Lotte
Lenya (Fräulein Schneider), Jack Gilford (Herr Schultz), Joel
Grey (konferanszié), Edward Winter (Ernst) és Peg Murray (Fräulein
Kost). A közel három év alatt, míg a darab műsoron volt, természetesen
történtek színészcserék: Sally szerepét előbb Anita Gillette,
később Melissa Hart vette át, Cliffet Ken Kercheval és Larry Kert is
játszotta, míg a konferanszié szerepében Martin Ross váltotta Joel
Grey-t. A londoni West Enden 1968. február 28-án tartották a premiert.
Sally szerepében Judi Dench lépett színpadra, további szereplők: Kevin
Colson (Cliff), Barry Dennen (konferanszié), Lila Kedrova (Fräulein
Schneider) és Peter Sallis (Herr Schultz). A darab 336 előadást élt meg.
Londonban 1986-ban vették elő újra, a Strand Theatre (a mai Novello
Theatre) mutatta be Gillian Lynne rendezésében és koreográfiájával.
1987-ben a Broadwayn is új bemutatót tartottak a Kabaréból. A
rendezést ismét Harold Prince vállalta, és újra Ron Field koreografált.
Az első előadást 1987. október 22-én tartották az Imperial Theatre-ben,
ahonnan a Minskoff Theatre-be került át a darab. Összesen 261-szer adták
elő. Kuriózum, hogy az eredeti Broadway-előadás és a filmváltozat
konferansziéja, Joel Grey újra elvállalta a szerepet. Partnerei: Alyson
Reed (Sally), Gregg Edelman (Cliff), Regina Resnik (Fräulein Schneider),
Werner Klemperer (Herr Schultz) és David Staller (Ernst Ludwig).
Újításként Cliff repertoárjába bekerült egy új dal, a Don't Go.
A magyar előadások
A Kabaré szövegkönyvét elsőként
Szinetár Miklós, dalszövegeit G. Dénes György fordította le magyarra.
Egészen a kilencvenes évekig mindegyik magyar színházi előadás ezeken a
fordításokon alapult. A legelső bemutatót 1976. április 17-én tartották a
budapesti Ódry Színpadon, a Színház- és Filmművészeti Főiskola
játszóhelyén. Szinetár Miklós végzős osztályának vizsgaelőadásáról van
szó, a darabot Szinetár mint osztályvezető tanár rendezte. Fontosabb
szereplők: Vándor Éva (Sally Bowles), Cseke Péter (konferanszié),
Mihályi Győző (Clifford Bradshaw), Rupnik Károly (Ernst Ludwig), Fehér
Ildikó (Fräulein Schneider), Dunai Tamás (Herr Schultz) és Bánfalvy
Ágnes (Fräulein Kost). Az első nagyszínházi előadás hol másutt is
lehetett volna, mint a Fővárosi Operettszínházban? A premier időpontja:
1977. április 1., az előadást újfent Szinetár rendezte, ekkor éppen mint
vendég. (Korábban volt már az intézmény főrendezője, sőt később az
igazgatója is.) Fontosabb szereplők: Galambos Erzsi (Sally Bowles),
Németh Sándor (konferanszié), Kertész Péter (Cliff), Halász Aranka
(Fräulein Schneider), Feleki Kamill (Herr Schultz), Harsányi Frigyes
(Ernst Ludwig), Kovács Zsuzsa (Fräulein Kost), Csongrádi Kata (Lolo),
Udvarias Katalin (Lulu). A Film, Színház, Muzsika kritikusa, Sas György többek között így írt az előadásról: „Sokan látták a Kabarét
filmen, tehát önkéntelenül is sok lesz az összehasonlítgatás. Lehetnek
olyanok, akik a filmen démonikusabbnak találták a fasiszta métely
bemutatását. Ez a Kabaré azonban itt öntörvényű színpadi
mutatvány. És Szinetár ennek a lehetőségeivel hatásosan gazdálkodott.”
Sas György főleg Németh, Galambos, Feleki és Harsányi alakítását
tartotta különösen kiemelkedőnek.
A Kabaré első vidéki előadására
is még 1977-ben sor került: a kecskeméti Katona József Színház december
16-án kezdte játszani, Szurdi Miklós rendezésében, Andorai Péter
(konferanszié), Monyók Ildikó (Sally) és Hidvégi Miklós (Cliff)
főszereplésével. Terjedelmi okokból nem térnék ki valamennyi magyar
előadásra, csak néhány érdekességet említenék még. Cseke Péter az Ódry
Színpad után a Debreceni Csokonai Színházban is eljátszotta a
konferansziét, felváltva Heller Tamással (premier: 1978. január 21.).
Ugyanezen előadás szereposztási kuriózuma, hogy Kállai Bori Máriáss
Melindával felváltva Sallyt, Kókai Gabriellával felváltva pedig Fräulein
Kostot is megszemélyesítette. Máriáss Melinda 1980-ban játszotta el
újra Sallyt, ezúttal a Szegedi Nemzeti Színház előadásában. (A későbbi
színpadi változatokban is előfordult olykor, hogy egy-egy színész
váltott szereposztásban két szerepet is játszott a darabban, illetve
több színésznőnek is megadatott a lehetőség, hogy Sallyt kétszer is
megformálhatta.) 1984-ben újra az Ódry Színpadon mutatták be a darabot,
ezúttal Szirtes Tamás rendezésében, végzős növendékei főszereplésével:
Götz Anna (Sally), Lippai László (konferanszié), Pusztaszeri Kornél
(Clifford), Ráckevei Anna (Fräulein Schneider), Várnagy Zoltán (Herr
Schultz), Jakab Tamás (Ernst Ludwig) és Varga Mária (Fräulein Kost). A
Színházi Adattár szerint Szirtes még Szinetár és G. Dénes fordítását
használta, ugyanakkor a zalaegerszegi Hevesi Sándor Színház 1991-ben már
Szirtes és Blum Tamás fordítása alapján állította színpadra a Kabarét.
Az elmúlt évtizedekben Sally Bowles szerepét olyan remek hazai
színésznők is eljátszották, mint például Csákányi Eszter, Hegyi Barbara,
Básti Juli és Gryllus Dorka.
A rendező
Bob Fosse amerikai táncos, koreográfus,
színész, forgatókönyvíró és rendező 1927. június 23-án született
Chicagóban. Teljes neve: Robert Louis Fosse. Édesapja a norvég
származású Cyril K. Fosse, édesanyja, Sara Alice Stanton ír felmenőkkel
büszkélkedhetett. Bobnak négy idősebb és egy fiatalabb testvére volt.
Karrierjét táncosként kezdte: társult egy fiatal kollégájával, Charles
Grass-szal, és The Riff Brothers néven léptek fel Chicago színházaiban.
Miután besorozták a hadseregbe, Fosse bekerült a Tough Situation
varietécsoportba, amely végigturnézta a csendes-óceáni katonai és
haditengerészeti bázisokat. Leszerelése után New Yorkba ment azzal az
eltökélt szándékkal, hogy ő lesz az új Fred Astaire. Persze nem egyszerű
másolat akart lenni, hanem elődje munkásságából inspirációt merítve
akarta kialakítani a maga egyéni stílusát. Astaire-hez hasonlóan
szívesen használt koreográfiáiban különféle kellékeket (cilinder,
sétapálca, székek), és kidolgozta azt a mozgásformát, melyet azóta
„Fosse-amőbá”-nak neveznek. 1947-ben feleségül vette állandó
táncpartnerét, Mary Ann Nilest, akivel show-műsorokban lépett fel.
1951-ben az álompár elvált. Fosse a következő évben újra megnősült:
szíve választottja ismét egy táncosnő volt, Joan McCracken. 1953-ban az
MGM-hez szerződött, és még abban az évben három zenés filmben is
szerepet kapott, ámbár filmszínészi pályafutása rövid volt, és nem is
igazán jelentős. 1954-ben mutatkozott be koreográfusként a The Pajama Game című színpadi musicallel. A darabot három évadon át játszották, összesen 1063 előadást ért meg. A következő évben a Damn Yankees
közel hasonló szériát produkált. E musical próbái közben ismerkedett
meg Fosse egy tehetséges fiatal táncosnővel, Gwen Verdonnal. Egymásba
szerettek, és 1960-ban összeházasodtak. (Fosse még 1959-ben elvált
második feleségétől.) Ugyanabban az évben mutatták be a Broadwayn a Redhead
című musicalt, melynek Fosse már nemcsak a koreográfusa volt, hanem a
rendezője is. A női főszerepet természetesen Gwen játszotta. Az előadást
hét kategóriában jelölték a legrangosabb amerikai színházi díjra, a
Tonyra, és csak egyetlenegyben (legjobb karmester) nem nyert.
1966-ban szintén a Broadwayn láthatta a közönség az Édes Charity című musicalt, amely Federico Fellini emlékezetes alkotása, az Oscar-díjas Cabiria éjszakái
(1957) alapján született. Az aranyszívű utcalányt, Charityt ki más
játszotta volna, mint Gwen, a három évvel későbbi filmváltozatban
viszont Shirley MacLaine formálta meg. Verdon ugyanis nem volt eléggé
nagy sztár a filmvilágban, ezért nem kapta meg a filmváltozat
főszerepét. Állítólag ő javasolta maga helyett MacLaine-t, sőt a
felkészülésben is segített neki. A húszmillió dolláros költségvetésből
forgatott film csak nyolcmilliót hozott a konyhára, és ez kis híján
csődbe juttatta a Universalt. Úgy nézett ki, hogy Fosse filmrendezői
karrierjének mindjárt az első opusz után be is fellegzett, de némi
huzavona után végül mégis rábízták a nagy sikerű musical, a Kabaré
(1972) filmváltozatának elkészítését is. A költségvetés alig volt több,
mint kétmillió dollár, a bevétel viszont a 48 milliót is meghaladta.
Ráadásul a szakmai elismerések sem maradtak el: a Kabaré
egyebek mellett nyolc Oscar-díjat nyert (ámbár a legjobb filmért járót
nem kapta meg), a főszerepet alakító Liza Minnelliből pedig szupersztárt
csinált – teljesen megérdemelten. Fosse még abban az évben egy
televíziós show-műsort is rendezett Minnellivel: az est címe, a Liza with a Z
utalás arra, hogy a hiedelmekkel ellentétben a művésznő keresztneve
Liza, és nem Lisa. Az 1974-es cannes-i filmfesztivál versenyprogramjában
szerepelt Fosse harmadik mozifilmje, a Lenny, amely a
hírhedten szabad szájú komikus, a negyvenéves korában elhunyt Lenny
Bruce életének krónikája. A címszerepet Dustin Hoffman alakította,
feleségét Valerie Perrine formálta meg. Fosse a következő évben a Chicago
című musicalt rendezte meg a Broadwayn. A női főszerepet, Roxie Hartot –
na, kire gondolnál, kedves olvasó? – Gwen Verdon játszotta. Amikor a
művésznőt egy sérülés miatt soron kívül műteni kellett, és a darabot a
lanyhuló érdeklődés miatt le akarták venni a műsorról, Minnelli
felajánlotta, hogy helyettesíti Verdont, akit barátnőjének tekintett.
Beugrásának köszönhetően a Chicago visszahódította a nézőket.
Fosse, Kander és Ebb megdöbbentek azon, hogy Liza szupersztárként is
vállalta a beugrást, sőt ragaszkodott ahhoz, hogy ne kapjon semmilyen
külön reklámot. Minnelli elmagyarázta nekik, hogy részéről ez csupán egy
baráti szívesség azoknak, akik hozzásegítették őt a Kabaré által elért világhírnévhez, és egyébként sem akarná Verdont végleg kiszorítani a szerepből.
Az 1980-as cannes-i filmfesztivál fő díját, az Arany Pálmát kapta meg Fosse negyedik mozifilmje, a Mindhalálig zene (1979), megosztva Kuroszava Árnyéklovas
című alkotásával. A történet főszereplőjét, Joe Gideont (Roy Scheider
alakítja) Fosse lényegében saját magáról mintázta. Gideon a Broadway
ünnepelt kedvence, aki megállás nélkül pörög, örökösen dolgozik, hiszen
nincs megállás, a trónkövetelők ott lihegnek a sarkában. Szervezete
viszont nem bírja a megfeszített munkát és az állandó dohányzást, és
szerettei hiába próbálják visszarántani a szakadék széléről. Gideon
infarktust kap, de még a halálos ágyán is egy látványos show köti le
minden gondolatát. Scheider alakítása mellett a film nagy meglepetése
Jessica Lange volt, akit a King Kong (1976) bukása után
gyakorlatilag leírtak a szakmában, ebben a mellékszerepben azonban
hirtelen felfigyeltek rá, és kezdetét vette sikerekben gazdag karrierje.
Említsük meg azt is, hogy Gideon lányát az akkor tizenhárom éves
Erzsebet Foldi játszotta, aki a következő évben megpályázta A kék lagúna női főszerepét: miután nem őt választották, hátat fordított a filmszakmának. Az utolsó Fosse-opusz, az Egy aktmodell halála (1983) szintén egy tragikus életút története, akárcsak a Lenny:
mindkét film a szórakoztatóipar árnyoldalait mutatja be. A címbéli
aktmodell, Dorothy Stratten (1960–1980) névtelen senkiből lett a Playboy
egyik sztárja, aki megindult a hírnév felé vezető úton, álmai
megvalósulása felé. Filmszerepeket kapott, s a neves rendező, Peter
Bogdanovich szívét is meghódította. Dorothy férje, egy kisstílű strici
azonban nem akart válni, inkább agyonlőtte feleségét, utána bántalmazta
és megerőszakolta a holttestet, végül magával is végzett. Dorothyt a
nálánál egy évvel fiatalabb Mariel Hemingway játszotta, Snidert, a
férjet az akkor még alig ismert Eric Roberts. Bár az Egy aktmodell halála
szakmai fogadtatása nem volt rossz, a közönséget nem igazán érdekelte a
drámai történet, talán azért sem, mert 1981-ben egy tévéfilmben már
feldolgozták az esetet. 1986-ban a Broadwayn mutatták be Fosse új
rendezését, a Big Dealt, amelyet öt Tony-díjra jelöltek (a
legjobb koreográfiáért járót meg is kapta), 69 előadás után mégis le
kellett venni a műsorról. A direktort több játékfilm terve is
foglalkoztatta, például a Chicago és a Big Deal
filmváltozata, de ezeket már nem tudta megvalósítani. 1987. szeptember
23-án szívrohamban halt meg egy washingtoni kórházban: egy közeli
színház épp az Édes Charity felújítására készült. Bob Fosse hatvan évet élt.
ÍGY KÉSZÜLT A FILM
A filmjogok
A színpadi sikert követően hamar felmerült a Kabaré
megfilmesítésének gondolata. A jogokat 1968-ban szerezte meg a Cinerama
Releasing 2 100 000 dollárért plusz százalékos részesedésért. A cég
nagy reményeket fűzött a projekthez, mely a Cinerama első musicalje lett
volna. A forgatást 1969-ben akarták elkezdeni. 1969 februárjában a Hollywood Reporterben
viszont az a hír jelent meg, hogy a Cinerama elnöke, William R. Forman
különféle jogi nehézségek miatt visszalépett a szerződéstől, noha
addigra már társproducert is talált a Kabaré elkészítéséhez.
Masteroff, Kander és Ebb márciusban szerződésszegés miatt beperelte a
Cineramát, ám ügyük különösebb médiavisszhang nélkül megegyezéssel
lezárult. Közben a zenei jogokat a Beckerman–Wizan Productions vásárolta
meg, és még májusban csekély másfél millió dollárért tovább is adta az
Allied Artists Picturesnek és a Haven Industriesnak. Az Allied Artists
állítólag korábban még sose fizetett jogokért ekkora összeget. 1970-ben
bejelentették, hogy ötmillió dollárt szánnak a film elkészítésére. Az
Allied Artists vezetősége üzleti okokból úgy döntött, hogy megvásárolja a
Haven Industries részesedését a projektből, és inkább az ABC
Picturesszel társul, amely forgalmazási szempontból előnyösebb
partnernek tűnt. Az ABC igazgatója, Martin Baum felkérte a négyszeres
Oscar-jelölt zeneszerzőt és Broadway-szakembert, Cy Feuert, hogy
producerként irányítsa a Kabaré filmváltozatának elkészítését.
Az Allied Artists Billy Wildert, Joseph L. Mankiewiczet vagy Gene Kellyt
akarta megnyerni a rendezésre, Cy Feuer viszont Bob Fossét javasolta. A
cég egyáltalán nem értett egyet a javaslattal, Feuer azonban meggyőzte
az illetékeseket Fosse tehetségéről: azt mondta nekik, a Kabaré
az a film, amelyben a táncjelenetek és a betétdalok hatásossága döntő
fontosságú, és az ilyesmiben Fosse verhetetlen a szakmában. Az Allied
Artists végül beleegyezett a direktor szerződtetésébe.
A forgatókönyv
A forgatókönyvet Jay Presson Allen írta,
aki egyike volt Hollywood kevés női forgatókönyvírójának. Pályája során
olyan mesterekkel is dolgozott, mint Alfred Hitchcock (Marnie, 1964) és George Cukor (Utazások a nénikémmel, 1972). A Kabaré
esetében az alapot a színpadi musical szövegkönyve jelentette,
ugyanakkor Allen arra törekedett, hogy a film ne úgy hasson majd, mint
egy lefilmezett színházi előadás. Ebben maximálisan egyetértettek vele
az Allied Artists illetékesei, akik nem akarták, hogy a férfi főszereplő
a filmben is homoszexuális legyen, és azt szorgalmazták, hogy az írónő
az eredeti Isherwood-kötetet is vegye figyelembe. Abban viszont a
történet nem lineárisan bontakozik ki, hiszen novellákról van szó, ezért
Allenre hárult a feladat, hogy a sztorit filmszerűen felépítse. A két
főszerepre az amerikai Liza Minnellit és az angol Michael Yorkot
szerződtették, így miattuk meg kellett cserélni a két főszereplő
nemzetiségét: a darabban Sally az angol és Clifford az amerikai, a
filmben fordított a helyzet. Változott a férfi főszereplő neve és
szexuális irányultsága is: a homoszexuális Clifford Bradshaw-ból a
biszexuális Brian Roberts lett. Sally figurája szintén feltűnő
átalakuláson ment át: a filmben egyértelműen jó énekesnőként és vérbeli
színpadi előadóművészként látjuk, míg a színpadi változatban sokkal
kevésbé volt egyértelmű a tehetsége. Fossénak nem tetszett Allen
forgatókönyve, és ragaszkodott ahhoz, hogy azt Hugh Wheeler átdolgozza.
Allen barátságot ápolt Wheelerrel, ezért nem ellenezte a bevonását a
munkába, már csak azért sem, mert ígéretet kapott arra, hogy a film
főcímén Wheelert csupán konzultánsként tüntetik fel, és Allen
megmaradhat egyedüli forgatókönyvírónak. (Viszont Wheeler neve megelőzi
az övét a stáblistán.) Az írónő szerint a végleges szkriptből szinte
teljesen elveszett az általa írt eredeti forgatókönyv humora, és úgy
látta, Fosse egyáltalán nem akarta, hogy Sally legyen az abszolút
főszereplő. Ebben tulajdonképpen nem is tévedett, mert a direktor magára
a Kit Kat Klubra akart fókuszálni, amelyet az 1930-as évek
Németországa, a német dekadencia metaforájaként értelmezett. A
filmváltozatból kimaradt Herr Schultz figurája, helyette Sally, Brian és
Maximilian szerelmi háromszöge került a történetbe. Natalia és Fritz az
eredeti Isherwood-regényben nem is találkoztak, románcuk a musicalben
nem szerepelt, azt a Van Druten-darabból emelték át a filmbe.
A betétdalok
A musical betétdalait alaposan
megrostálták a film számára. Bob Fosse „a kevesebb a több” elve alapján
ugyanis úgy gondolta, ha kevesebb betétdalt használ, azokkal a kellő
helyen nagyobb drámai hatást ér el, mint ha átvenné az összest. Másik
fontos szempontja az volt, hogy a zenét illetően a Kit Kat Klub álljon a
cselekmény középpontjában, ezért egy kivételével elhagyta az összes
olyan betétdalt, amely nem a klubban hangzik el, illetve nem Sally vagy a
konferanszié énekli. Az egyetlen kivételt a náci fiatalember által
énekelt Tomorrow Belongs to Me
jelenti. Egy vidéki sörözőben halljuk ezt a dalt. Amikor a fiú
belekezd, eleinte úgy érezzük, egy tiszta hang, a szebb, jobb és
boldogabb jövő iránti vágy szólal meg. Aztán egyre többen csatlakoznak
az énekhez, ami ily módon az összefogás erejeként hat, aztán – a
rendezésnek és az operatőri munkának köszönhetően – fenyegetővé, már-már
ijesztővé válik. Számomra ez a rövid jelenet a maga szimbolikusságával
többet elmond a nácizmusról, mint megannyi, a témában nyakig elmerülő
könyv, színdarab és film. A színpadi musical két dala, a Don't Tell Mama és a Married
speciális formában kapott helyet a filmben: az előbbi Sally gramofonján
instrumentális változatban szólal meg, az utóbbit pedig Fräulein
Schneider zongoráján kezdik játszani, később Greta Keller németül énekli
egy gramofonlemezről, Heiraten címmel. A dramaturgiai hatás érdekében azonban nemcsak elhagytak dalokat, hanem újakat is komponáltak. A már említett Don't Tell Mama helyett Sally a Mein Herrt énekli el, a The Money Songot pedig a Money, Money-ra (Sally és a konferanszié vicces duettje) cserélték. Kakukktojás a Maybe This Time,
amely nem hangzott el az eredeti musicalben, de nem is a filmhez
íródott. Egyes források úgy tudják, Kander és Ebb évekkel korábban Kaye
Ballard számára írta, mások szerint Liza Minnellinek, aki 1964-ben és
1970-ben is lemezre énekelte. Fosse inkább egy vadonatúj dalt szeretett
volna, a szerzők azonban meggyőzték, hogy használja ezt. A rendező csak
akkor barátkozott meg vele, amikor eldöntötte, hogy Sally a szinte üres
nézőtér előtt fogja elénekelni. Mivel a Maybe This Time nem
minősült eredeti filmdalnak, ezért nem lehetett Oscarra jelölni, noha
Sally talán leghatásosabb szólószámáról van szó. A film nemzetközi
sikerét követően a Kabaré újabb színpadi változataiba olykor
ezt a három dalt is beépítették, viszont emiatt általában elhagyták az
eredeti musical bizonyos dalait.
A stáb
Fosse előző filmje, az Édes Charity operatőrjével, Robert L. Surteesszel szerette volna leforgatni a Kabarét is. Az Allied Artists vezetősége szerint viszont az Édes Charity
művészi problémáinak egyike épp az operatőri munka volt, ezért
kategorikusan elutasította a rendező kérését. A megbízást Geoffrey
Unsworth brit operatőr kapta, aki Kubrick híres sci-fije, a 2001 – Űrodüsszeia (1968) óta keresettnek számított a szakmában, és a Kabaré
nyolc Oscar-díjának egyikét később neki ítélték oda. Tekintettel arra,
hogy a forgatás az NSZK-ban zajlott, a stábnak számos nyugatnémet
szakember is tagja volt: így például a három díszlettervező, Rolf
Zehetbauer, Hans Jürgen Kiebach és Herbert Strabel, akik szintén Oscart
vehettek át kimagasló munkájuk elismeréseként. Német szakember volt a
jelmeztervező Charlotte Flemming is, aki öt év múlva Ingmar Bergman Kígyótojás (1977) című filmjében is dolgozott, mely a húszas évek Berlinjében játszódik.
A szereplők
Sally Bowles szerepére szupersztárok
egész sora került szóba: Shirley MacLaine, Julie Andrews, Barbra
Streisand vagy akár Natalie Wood nevének hallatán nyilván senki nem
csodálkozik, hiszen ők otthonosan mozogtak a musical műfajában is. Annál
nagyobb meglepetést jelent, hogy Ursula Andress, Ann-Margret, Faye Dunaway,
Jane Fonda, Jill Ireland, Glenda Jackson és Brenda
Vaccaro szerepeltetését is fontolóra vették. Cy Feuer – Fred Ebb
javaslatát is figyelembe véve – Liza Minnellit választotta, aki korábban
hiába pályázott a színpadi változat főszerepére. Minnelli hallott
arról, hogy a figurát valós személyről mintázták. Nagyon szeretett volna
találkozni vele, ennek érdekében újsághirdetéseket is feladott, de nem
járt sikerrel. Állítólag nem tudta, hogy a Sally Bowles csupán kitalált
név, a figura modelljének igazi neve Jean Ross (1911–1973) volt.
Meglehet, hogy Ross azért nem jelentkezett a hirdetésre, mert egyáltalán
nem tetszett neki, ahogyan egykori berlini barátja, Isherwood ábrázolta
őt a könyvben. A művésznő büszke volt arra, hogy annak idején színes,
de nem erkölcstelen életet élt, közben tagja volt a Kommunista Pártnak,
élénk és haladó szellemű politikai aktivitást fejtett ki, szemben
Sallyvel, akit egyáltalán nem érdekelt a politika. Amikor először
bemutatták színpadon a Kabarét, Rosst meghívták az előadásra,
és az újságírók is faggatni kezdték, a művésznő azonban nem ment el
megnézni a darabot, és nem volt hajlandó a témáról nyilatkozni. A film
kapcsán egyik hűséges barátja, Alexander Cockburn megjegyezte, hogy Ross
„gyengéd, művelt és kifejezetten szép nő” volt, nem olyan közönséges
vamp, mint amilyennek Minnelli játszotta.
Lizát egyébként maga Isherwood sem
tartotta jó választásnak: szerinte Minnelli túl tehetséges volt,
ellentétben Sallyvel, aki hiába szeretett volna sztár lenni, önmagán
kívül senki nem találta őt ehhez elég tehetségesnek. Liza épp Cannes-ban
tartózkodott, amikor értesült arról, hogy megkapta a szerepet. Azonnal
belevetette magát a felkészülésbe, és kimerítően akarta tanulmányozni a
harmincas évek Berlinjét. A város természetesen már egész másképp nézett
ki, mint a harmincas években (hogy csak mást ne mondjak, az NDK-hoz
tartozó Kelet-Berlinre, és az NSZK felségterületének számító
Nyugat-Berlinre szakadt szét), ezért Liza felkereste Los Angelesben élő
édesapját, Vincente Minnelli filmrendezőt, hogy tanácsokat kérjen tőle.
Az apa mesélt neki a legendás Max Reinhardt színpadi rendezéseiről,
megismertette lányával Bertolt Brecht drámáit és Kurt Weill zenéjét,
megmutatta neki a korszak híres és jellemző képzőművészeti alkotásait,
könyveket ajánlott a szépirodalom és a szakirodalom területéről, és
együtt nézték meg a korszak nagy sztárjai, például Marlene Dietrich,
Putty Lia és Elisabeth Bergner filmjeit. Liza rövidesen ráérzett a
korhangulatra és arra, hogy miféle lány lehetett Sally. Idővel már úgy
gondolta, annyira otthon van a témában, hogy az első jelmeztervekről
magabiztosan kijelentette, hogy szerinte nem hitelesek, és inkább maga
fogja beszerezni filmbeli ruhatárát. Fosse feleségével, Gwen Verdonnal
elutazott Párizsba, és a bolhapiacokon vásárolták meg az összes
szükséges darabot. A szerepre való alapos felkészülési folyamatot így
summázta: „Eleinte, amikor az eredeti Isherwood-könyvet olvastam, kicsit
féltem, mert ő azt írja, hogy Sally szép, kicsi, finom feje van, fekete
haja, nagy szemei. Minden stimmelt, a szép kivételével, de aztán
rájöttem, hogy nem ez Sally lényege. Azt hiszem, sikerült megfognom,
hogy mi a lényege.”
Nem kevesebb, mint húsz brit színésszel
készítettek próbafelvételt Brian Roberts szerepére. A jelöltek között
volt például David Hemmings, Malcolm McDowell, Timothy Dalton, Jeremy
Irons, Leonard Whiting, Tim Curry, John McEnery, Bruce Robinson és Paul
Nicholas. Fosse Michael Yorkot választotta, aki Franco Zeffirelli korai filmjeiben tűnt fel, és a Kabarét
követően a hetvenes évek egyik legkeresettebb színészévé vált. Fosse
döntésében szerepe lehetett annak is, hogy Michael 1970-ben már igen
meggyőzően eljátszott egy biszexuális kalandort a Something for Everyone című fekete komédiában, melyben szintén vannak náci utalások, ámbár a háború után játszódik. A filmet ráadásul a Kabaré
első színpadi szériájának rendezője, Harold Prince forgatta.
Mindazonáltal amikor egy időre kétségessé vált, hogy York részt tud-e
venni a produkcióban, Fosse állítólag próbafelvételt készített John
Rubinstein amerikai színésszel is. Az eredeti színházi előadás
főszereplői közül csupán a konferansziét alakító Joel Grey került be a
filmváltozatba is. Grey nagy műgonddal készült a szerepre, már a
Broadway-verzió kedvéért is igyekezett elsajátítani a tökéletes német
kiejtést. Színpadi szerepformálásáért Tony-díjat, filmbeli alakításáért
Oscar-díjat vehetett át. Színpadi színészként további sikerek is
fűződnek nevéhez, filmszínészként azonban nincsen más kiugró alakítása.
Érdekesség, hogy lánya, Jennifer Grey szintén egy zenés filmnek, a Dirty Dancingnek
(1987) köszönhette legnagyobb sikerét. A Maximiliant alakító Helmut
Griem (1932–2004) Németországban mint színpadi színész és rendező
örvendett nagy tiszteletnek. A nemzetközi filmszakma számos jelentős
személyisége hívta filmezni, mint például Luchino Visconti (Elátkozottak, 1969; Ludwig, 1972), Valerio Zurlini (Tatárpuszta, 1976) és Peter Fleischmann (Hamburgi betegség, 1979).
A magyar közönség is elsősorban Derrick
felügyelő állandó társaként, Harry Klein nyomozóként emlékszik a Fritz
Wendelt megformáló Fritz Wepperre. Először Bernhard Wicki A híd
(1959) című háborús drámájának egyik fontos szerepében terelődött rá a
figyelem. Pályája kezdetétől gyakran hívták televíziós produkciókba, és a
Kabaré után szinte alig játszott már mozifilmben. A kevés kivétel egyike Luc Besson első játékfilmje, az Élethalálharc
(1983). Marisa Berenson a hatvanas évek egyik legkeresettebb
modelljeként került a show-business világába. Luchino Visconti
gyönyörűen fotografált Thomas Mann-adaptációja, a Halál Velencében
(1971) egyik fontos mellékszerepében láthattuk először a filmvásznon.
Noha tehetségére maga Stanley Kubrick is felfigyelt, aki a Barry Lyndon
(1976) című alkotásának női főszerepére szerződtette, Marisa színészi
karrierje viszonylag hamar félresiklott, és bár napjainkban is forgat,
filmográfiája javát nem túl jelentős tételek alkotják. Húga, Berry
Berenson – aki Anthony Perkinshez ment feleségül – a 2001. szeptember
11-i terrortámadások egyik áldozata volt: a World Trade Center
ikertornyaiba csapódott repülőgépek egyikén ült. Elisabeth
Neumann-Viertel (1900–1994) osztrák színésznő a nácizmus elől az
Egyesült Államokba emigrált, ahol a Broadwayn és Hollywoodban egyaránt
foglalkoztatták, de nem sikerült sztárrá válnia. A háború után tért
vissza Németországba, 1988-ban állt utoljára a felvevőgép elé. Az
epizodisták közül említsük meg a Hitlerjugend fiatalembert játszó Oliver
Collignont, aki egy szabadtéri sörkertben kezdi el énekelni a Tomorrow Belongs to Me
című hazafias dalt. Valójában nem ő énekelt, hanem Mark Lambert.
Collignon személyében Fosse azért választott egy német statisztát, mert
Lambert állítólag nem volt hajlandó e néhány perc kedvéért szőkére
festetni a haját. Se Collignon, se Lambert nevét nem tüntették fel a
stáblistán. Oliver a Kabaré után 1974-ben egy tévésorozatban játszott, 1975-ben pedig két nyugatnémet erotikus produkcióban is (Bűnbeesés iskola után, Mónika és a tizenhat évesek) Tordai Teri partnereként láthatta a közönség, utána eltűnt a reflektorfényből.
A forgatás
A Kabaré forgatása 1971
februárjában kezdődött, és júliusban ért véget. A stáb az NSZK-ban
dolgozott, filmstúdióban és külső helyszíneken egyaránt. A belsők zömét a
Bavaria Film grünwaldi és müncheni stúdióiban vették fel, mint például a
Kit Kat Klubban játszódó jeleneteket. Fosse elképesztő tempót diktált,
napi tíz-tizenkét órát dolgoztak, mert a direktor mindenkiből a
maximumot akarta kihozni. Lizával különösen sokat gyakorolt.
Tulajdonképpen átvette Vincente Minnelli módszereit: a felvételi
szünetekben Marlene Dietrich dalait játszotta Lizának A kék angyalból
(1930), hogy a színésznő a lehető legjobban ráérezzen a korhangulatra
és a figurára. A közös cél valódi közösséggé kovácsolta stábot, igaz és
tartós barátságok szövődtek a színészek között is. Liza Minnelli
különösen Marisa Berensont érezte közel magához. Marisa bevezette új
barátnőjét abba a zárt társaságba, amelyet eredeti szakmájának
köszönhetően jól ismert, és ahol Minnellit nagy szeretettel fogadták
mint a közeljövő új sztárját. Bennfentesek szerint Fosse a klub
berendezését és megvilágítását két korabeli német képzőművész, George
Grosz (1893–1959) és Otto Dix (1891–1969) műveinek figyelembevételével
tervezte meg. Például a film elején látunk egy furcsa külsejű
cigarettázó nőt: a beállítás egyértelműen Dix egyik híres festményét (Sylvia Von Harden újságírónő portréja)
idézi. Brian megérkezését a berlini főpályaudvarra a lübecki régi
pályaudvaron forgatták. A Maximilian kastélyában játszódó jeleneteket
állítólag a berlini Charlottenburgban vették fel. Michael York és más
stábtagok későbbi visszaemlékezései szerint azonban a
Schleswig-Holsteinben található Eutin-kastélyt használták mint Max
rezidenciáját. Elmondásuk szerint négy napig forgattak a kastélyban egy
olyan jelenetet, amely bekerült a film eredeti, háromórás változatába,
ám amikor Fosse azt rövidebbre vágta, kihagyták belőle. A megfeszített
tempójú, több hónapos munka során persze előfordultak szórakoztató
intermezzók is. A kevés szünnapok egyikén a stáb látogatást tett
Hamburgba, ahol megtekintették az örömnegyedet is. Az egyik idősebb
mellékszereplőt azonnal kiszemelte magának egy örömlány. Belekarolt,
kedvesen csicsergett hozzá, és csacsogásába beleszőtte tarifáját is, ami
száz dollár volt. A meghökkent úriember e szavakkal próbált
megszabadulni nem kívánt hölgytársaságától: „Kisasszony, én az
ilyesmiért legfeljebb öt dollárt szoktam fizetni.” A taktika bevált, a
kéjtündér felszívódott. Aztán később ugyanez az úr a filmgyári
varrodában dolgozó nejével indult újabb sétára, és belefutottak a
rámenős örömlányba. A leányzó végigmérte a mit sem sejtő feleséget, majd
így szólt a férjhez: „Látja, mit kap maga öt dollárért?!”
A fogadtatás
A Kabarét 1972. február 13-án
mutatták be az Egyesült Államokban. A szerencsétlen szám szerencsét
hozott az alkotóknak, mert az opusz kedvező fogadtatásban részesült. A
kasszáknál is jól muzsikált: 2,3 millió dollárból forgatták (az IMDb
hatmillióról tud!), és 42,8 milliót termelt, vagyis előállítási
költségeinek több mint tizennyolcszorosát hozta vissza. (Ez az összeg
azóta a televíziós vetítések jogdíjaival, továbbá a video-, DVD- és
Blu-Ray-forgalmazásból befolyt összegekkel feltehetően jelentősen
emelkedett.) Tudunk persze ennél jóval nagyobb bombasikerekről is, de a
hetvenes évek elején egy félig-meddig művészfilmnek is mondható,
ráadásul nem a kötelezőnek tartott happy enddel végződő musical esetében
ez kiugró sikernek számított, hiszen a musicalek akkor éppen nem voltak
különösebben divatosak. A kritikusok nem fukarkodtak a dicséretekkel,
kiemelték a kitűnően felidézett berlini miliőt, hogy a film egyszerre
érzéki, cinikus, szívmelengető, hangulatos és elgondolkodtató, és a
színészekről szólván Liza Minnelliről mindenki megállapította, hogy
személyében egyértelműen egy új sztár született. Nem szabad elhallgatni
azonban azt sem, hogy voltak viták is a film körül. Újdonság volt egy
A-kategóriás hollywoodi filmben a különféle szexuális devianciák ily
halmozott emlegetése, a konzervatívok szemében laza erkölcsű szereplők
rokonszenves ábrázolása. (Vizuális szempontból egyébként nem látunk
semmi igazán megbotránkoztatót, verbális célozgatások viszont vannak
bőven.) Éppen ezért az első amerikai tévébemutató alkalmából például
kivágtak minden utalást Max biszexualitására. Még több gondot okozott a
nácizmus és az antiszemitizmus témája. A Tomorrow Belongs to Me
című dalt egyesek a nácizmus dicsőítéseként értelmezték, noha jelen
sorok írójának véleménye szerint a jelenet dramaturgiai felépítése
teljesen egyértelművé teszi, hogy nem erről van szó. A dolog annyira
ironikussá vált, hogy még antiszemitizmussal is megvádolták a szerzőket,
Kandert és Ebbet, pedig mindketten zsidók. A nyugat-berlini premier
előtt ezt a jelenetet a nyugatnémet cenzorok kivágták a filmből, mert
úgy gondolták, szimpátiát ébreszthet a nácizmus iránt, és csak az
1976-os tévébemutató alkalmával engedélyezték a vágatlan változatot.
Vitákat váltott ki az If You Could See Her
című betétdal is, különösen az utolsó sora: „If you could see her
through my eyes, she wouldn't look Jewish at all”. (Ha az én szememmel
látná, nem is látná, hogy zsidó – A fordítás a film feliratozásából származik.)
Ez szerintem tudatosan – a konferanszié kétarcúságával összhangban –
tükröz antiszemitizmust, ami a film kontextusában teljesen a helyén van,
mindazonáltal a dalt némelyik későbbi színházi előadásban olykor nem az
eredeti befejezéssel énekelték.
A Kabarét kilenc kategóriában
jelölték Golden Globe-díjra, de az 1973. január 28-án tartott gálán
csupán három díjat nyert. Megkapta a szobrot Liza Minnelli mint legjobb
színésznő és Joel Grey mint legjobb férfi mellékszereplő, és a Kabaré
lett az év filmje a „legjobb komédia vagy musical” kategóriájában.
Marisa Berenson két kategóriában is esélyes volt: legjobb női
mellékszereplőként azonban Shelley Winters (A Poszeidón katasztrófa), legígéretesebb új színésznőként pedig Diana Ross (A Lady bluest énekel) vehette át a Golden Globe-ot. Bob Fosse mint legjobb rendező Francis Ford Coppolával (A Keresztapa) szemben maradt alul. Jay Presson Allen szintén Coppola ellenében veszített (akit Mario Puzóval együtt A Keresztapa forgatókönyvéért is jelöltek). John Kander és Fred Ebb két szerzeménnyel (Mein Herr; Money, Money) is esélyes volt a legjobb filmdalnak járó díjra, de az elismerést egy horrorfilm (!), a Ben
címadó dalának szerzői (Walter Scharf és Don Black) kapták. Két
hónappal később, március 27-én rendezték meg az Oscar-gálát, ahol a Kabaré
tíz kategóriában indult, és nyolcban győzedelmeskedett. Minnelli és
Grey teljesen megérdemelten vehették át az Oscart is, ahogyan Bob Fosse
rendező, Geoffrey Unsworth operatőr, David Bretherton vágó, Ralph Burns
zeneszerző, Robert Knudson és David Hildyard hangmérnök, valamint a
három díszlettervező, Rolf Zehetbauer, Hans Jürgen Kiebach és Herbert
Strabel. A legjobb film kategóriájában viszont A Keresztapa nyert. A BAFTA díjkiosztóján tizenegy kategóriában számított esélyesnek a Kabaré,
és hétben sikerült győznie. Érdekesség, hogy Joel Grey nem a legjobb
férfi mellékszereplőként, hanem a legígéretesebb férfi főszereplőként
kapta meg ezt a díjat. Az Amerikai Filmintézet 2004-ben nyilvánosságra
hozott 100 Years…100 Songs (100 év, 100 dal) című toplistáján a Liza Minnelli által előadott betétdal, a Cabaret a 18. helyen áll. A 2006-os keltezésű Greatest Movie Musicals (Legnagyobb filmmusicalek) toplistán a film az 5. helyet foglalja el. Először 1998-ban ismerhette meg a közönség a 100 Years...100 Movies (100 év, 100 film) toplistát, amelyet az intézet 2007-ben frissített fel. Erre az átdolgozott listára került fel a Kabaré,
a 63. helyre. A washingtoni Kongresszusi Könyvtár 1995-ben választotta
be Bob Fosse filmjét a kiemelt védelmet élvező nemzeti filmörökség
időtálló remekei közé.
Így látták ők
„Furcsa egy rendkívül fordulatos, mulatságos, fülbemászó zenéjű film-musicalról azt mondani: velejében iszonytató. De a Kabaré – bármennyit
nevessünk, izguljunk, bármennyire hat is érzelmeinkre – mégis az.
Holott, legalább látszatra, szórakoztatni akar. Egy kicsit »istenek
alkonya« is ez, helyesebben: egy már elevenen is eloszló világ alkonya.
Vidáman, tánccal, muzsikával, groteszk helyzetekkel, és mindig – különös
módon – a németségre oly jellemző, kissé patetikus halálvággyal. Aki
élt ebben a Berlinben – én is éltem ott egy ideig, az »átmenet«
korszakában – az akár a kamera volt, akár nem, tanúsíthatja: ilyen
szörnyű és egyben nevetséges volt. Visconti is felidézi ezt a Berlint,
Németországot – az Elátkozottakban –, de az bármennyi
igazságot és valóságot tartalmaz, mégiscsak operaian kiókumlált –
tetézett perverzitásaival, vérfürdőivel. Aki szemtanú lehetett, azt is
mondhatná rá: hamis. A Kabaré könnyedén, alvilági fények, vértől csorgó SA-emberek nélkül – a hitelesebb.”
(Thurzó Gábor: „Kortörténet – musicalben”. In: Filmkultúra 1974/1, 40–44. o.)
„Természetesen Heinrich Mann, Hans
Fallada vagy Alfred Döblin regényeiből többet tudunk meg s hitelesebben a
húszas-harmincas évek fordulójának gazdasági-társadalmi-erkölcsi
válságait élő Berlin[jé]ről, itt a filmen az események amerikai ízű,
néhol vásári »utánrendezésben« kerülnek elénk, de végtére is ez musical,
ez stilizált világ, s az összetett stílusjegyeket ez határozza meg Jay
Allen és Hugh Wheeler forgatókönyvében, Bob Fosse lendületes,
rendkívülien hatásértő rendezésében, Geoffrey Unsworth dekorativitásában
oly sokat kifejező fényképezésével. Nagy erőssége a produkciónak Ralph
Burns lokálhangulatot árasztó és mégis az élet nyers igazságaira utaló
remek zenéje, az ötletes songok, kuplék és táncfigurák. A két legfőbb
szereplő nem német, hanem eleve angol nyelvű, az egyik a
temperamentumos, élnivágyó, de melegszívű Sally, az amerikai lokállány:
ebből a szerepből rengeteget hoz ki a csúnyán érdekes szépségű, villódzó
tehetségű, szemének minden rezzenésével, testének minden moccanásával
kívül-belül ezt a kis Sallyt élő Liza Minnelli, »a vér nem válik
vízzé«-elvet nyomósan igazoló ismert művészszármazék, ez a tündéri
tragikai, táncos és énekes sztár-talentum. Michael York egy cambridge-i
bölcsészt formáz meg angyali férfiatlansággal. De a film
legfélelmetesebb és legmagávalragadóbb színésze: Joel Grey, a
Ceremóniamester alakjában.”
(Sas György: „Világosság félhomályban”. In: Film, Színház, Muzsika 1974/9, 3–5. o.)
„Jöjjenek a kabaréba! – hívogat Joel
Grey, a zseniális clown és ceremóniamester, jöjjenek addig – de ezt már
csak képzeletünkben tesszük hozzá –, amíg a náci csizmák jól irányzott
rúgással szét nem verik az ilyen szabados szellemű kabarékat, ahol a
náci csizmák jól irányzott rúgásain is lehet gúnyolódni. Sally Bowles
szerepét a Liza Minnelli nevű mulatságos világcsoda alakítja, az egykori
nagy sztár, Judy Garland lánya, aki nem csak bűbájosan és meghatóan
játszik, nem csak nagyszerűen énekel és táncol, de zömök kis alakja,
rövid lábszára, szabálytalan arcocskája ellenére még azt is el tudja
hitetni, hogy vérforraló szépségű szexbomba, akinek centiméterekben
kifejezett bájai vetélkednek bármely szépségkirálynőével. Tudniillik, az
ő esetében a tehetség mértékegységét használhatjuk csak, s ha
igazságosak vagyunk, nem centikben, de méterekben mérhetjük ezt.”
(Létay Vera: „Kabaré”. In: Filmvilág 1974/6, 12–14. o.)
„A Kabaré voltaképpen nihilista
mű. Végső mondanivalójára csonkolva azt sugallja: a kedvesek,
tehetségesek, a játékosan lebegők, a vonzó csibészek s az ártatlanul
vétkes jóhiszeműek pusztulásra vannak ítélve; a győzelem a gonosz,
fanatizált, vérszomjas barbároké. Éljünk hát kedvünkre, lehetőségeink
szerint az elkerülhetetlen pusztulásig. Nem vitatkozni akarok ezzel a
művészi látomással; az ha megvan a kellő ereje, autonómiája, úgyis
kikezdhetetlen. Csak a hazai közönség és bírálat szemléletmódján tűnődöm
el. Beckett drámái valami hasonlót mondanak el, csak éppen végletesebb,
kegyetlenebb tömörséggel… Megvallom, nekem a meztelen tömörséggel
kifejezett kétségbeesés rokonszenvesebb a szép látszatok, a pusztán
művészi teljesítmények mutatósságánál. Ezért érzem a Kabarét végül mégis inkább felül alig múlható »szuperprodukciónak«, mint »nehézsúlyú klasszikus remeknek«.”
(Keresztury Dezső: „Utóhang a Kabaréhoz”. In: Filmvilág 1974/13, 1–3. o.)
(A magyar plakátot Kemény György grafikusművész készítette, és Plakátfiú bocsátotta rendelkezésemre. Hálás köszönetem mindkettőjüknek.)
Kabaré (Cabaret, 1972) – amerikai filmmusical. Joe Masteroff színpadi szövegkönyve, John Van Druten I Am a Camera című színdarabja és Christopher Isherwood Isten veled, Berlin
című novellagyűjteménye alapján a forgatókönyvet írta: Jay Allen és
Hugh Wheeler. Operatőr: Geoffrey Unsworth. Zene: John Kander és Ralph
Burns. Dalszövegek: Fred Ebb. Díszlet: Rolf Zehetbauer, Hans Jürgen Kiebach és Herbert Strabel.
Jelmez: Charlotte Flemming. Vágó: David Bretherton. Rendező: Bob Fosse.
Főszereplők: Liza Minnelli (Sally Bowles), Michael York (Brian
Roberts), Helmut Griem (Maximilian von Heune), Joel Grey (konferanszié),
Fritz Wepper (Fritz Wendel), Marisa Berenson (Natalia Landauer),
Elisabeth Neumann-Viertel (Fräulein Schneider). Magyarországi bemutató:
1974. február 28.
[A fenti filmismertetőhöz a könyvvel, a
színdarabbal, a musicallel és a filmmel foglalkozó magyar és idegen
nyelvű weboldalak jelentettek nagy segítséget, illetve hasznos
információkkal szolgált Csengery Judit Judy és Liza (Budapest, 1988, Zeneműkiadó) című könyve is. A mottóként használt dalszövegrészletet Bradányi Iván fordította.]
http://filmbook.blog.hu
http://filmbook.blog.hu
Megjegyzések
Megjegyzés küldése