Mephisto

Harminhét éve kapott Oscar-díjat Szabó István Mephisto (1981) című alkotása, amely Klaus Mann azonos című regényéből készült magyar–osztrák–nyugatnémet koprodukcióban. 

Első ízben kapta meg egy egész estés magyar játékfilm az Amerikai Filmakadémia aranyszobrát a legjobb idegen nyelvű film kategóriájában. Tavaly örülhettünk a második alkalomnak, amikor Nemes Jeles László drámája, a Saul fia (2015) nyert. Idén is van kiért-miért izgulnunk, ugyanis Deák Kristóf Mindenki című alkotását a legjobb rövidfilm kategóriájában nevezték. (Rofusz Ferenc klasszikusa, A légy 1981-ben a legjobb animációs rövidfilm kategóriában győzött.) Bízzunk abban, hogy holnap egy újabb magyar Oscar-díjnak örvendezhetünk, s addig is tekintsük át a harmincöt éve díjazott Mephisto keletkezéstörténetét a regény megszületésétől a számunkra oly emlékezetes Oscar-ceremóniáig. (A szövegben előfordul majd a Mefisztó névváltozat is, amikor a Goethe-darab szereplőjéről beszélünk, hiszen a hivatalos magyar írásmód a fonetikus.)

A cselekmény

A Németországban játszódó történet az 1920-as években kezdődik. A hamburgi színház ígéretes színésze, Hendrik Höfgen nagy karrierről álmodik, amihez azonban a tehetség nem elegendő, baloldali beállítottsága pedig egyenesen hátrányt jelent. Politikai nézetei miatt konfliktusba keveredik a színház másik jelentős művészével, a nemzetiszocialista érzelmű Hans Miklasszal. Höfgen nem ostoba ember, hamar átlátja, hogy az érvényesüléshez alkalmazkodni és törleszkedni kell. Ennek első lépéseként feleségül veszi a nagypolgári családból származó Barbara Brucknert, mindazonáltal megtartja szeretőjét is, a színes bőrű Juliette-t. Ez utóbbi kapcsolatát természetesen titokban tartja. Érvényesülési taktikája beválik, a Berlini Állami Színházhoz szerződtetik, ahol eljátssza legnagyobb szerepálmát, Mefisztót. Megérdemelt sikert arat, karrierje villámgyorsan kezd felfelé ívelni, hiszen olyan hatalmas pártfogóra lel, mint a Tábornagy, kinek felesége, Lotte Lindenthal már korábban felfigyelt Höfgen tehetségére. Minél magasabbra jut Hendrik, annál inkább elveszíti erkölcsi és realitásérzékét, és csak akkor döbben rá, hogy a náci rendszer kirakatfigurájává vált, amikor már késő: ebben az ördögi játszmában nem ő volt az igazi Mefisztó. 

A szerző

Klaus Mann 1906. november 18-án született a németországi Münchenben. Édesapja a nagy német író, Thomas Mann. Édesanyja Katharina Hedwig Pringsheim, akiről Thomas Mann így írt a naplójában: „K. gyermekeim anyja, házastárs, tanácsadó és gazdasági igazgató.” Klausnak egy nővére (Erika, 1905–1969), két húga (Monika, 1910–1992; Elisabeth, 1918–2002) és két öccse (Golo, 1909–1994; Michael, 1919–1977) volt. A kisfiúnak imádott nővére adta az Eissi becenevet. Klaus nagyon ragaszkodott az édesanyjához is, apjához azonban ellentmondásos viszony fűzte, nem igazán érezte az atyai szeretetet. A Mann gyerekek pezsgő kulturális-szellemi légkörben nevelkedtek, hiszen szüleiknél a legnevesebb írók adták egymásnak a kilincset, egyik szomszédjuk pedig a jeles karmester és zeneszerző, Bruno Walter volt, aki megszerettette velük a klasszikus zenét és az operát. Esti meseként a világirodalom legnagyobb remekműveit hallhatták. Klaus tizenkét éves korában saját bevallása szerint naponta elolvasott egy könyvet. (Magánvéleményem szerint ezek vagy nagyon vékony könyvek lehettek, vagy csak felületesen futotta át őket.) Négy évvel később már olyan klasszikusok műveit falta, mint Szókratész, Nietzsche, Novalis és Walt Whitman. Legnagyobb művészi példaképei apja és nagybátyja, Heinrich Mann voltak, ugyanakkor szinte rögeszméjévé vált, hogy kitörjön híres elődei árnyékából. Eleinte színészként akart érvényesülni. Gyerekfejjel tette meg az első lépéseket ezen a pályán. Nővérével, Erikával és egyik barátjával, Ricki Hallgartennel megalapította a Laienbund Deutscher Mimikert. A színjátszó csoportban részt vett két kisebb testvére, Golo és Monika is, illetve a szomszéd gyerekek. 1921-ben előadták Klaus saját művét, a Kékszakáll lovagot is. Közben a fiú az iskolapadot is koptatta, de ezt az ő esetében szinte szó szerint érthetjük. Utált ugyanis suliba járni, csak a fogalmazásban ért el figyelemre méltó eredményeket.

Szülei viszonylag jól viselték az iskolával kapcsolatos nehézségeket, és mindenre hajlandók voltak, hogy gyermekük egy olyan intézménybe kerüljön, ahová szívesen jár, és ki tudja bontakoztatni a tehetségét is. Klaus egy tanéven át, 1922 szeptemberétől 1923-ig az Odenwaldschule tanulója volt, ahol végre kellemes élményeket is szerzett, és új barátságokat is kötött. Itt fedezte fel a homoszexualitásra való hajlamát, amikor beleszeretett egyik osztálytársába, Uto Gartmannba. Talán e felismerés döbbenete miatt a következő tanévben már nem akart visszatérni az Odenwaldschuléba, és magántanulóként érettségizett. 1924 júniusában eljegyezte Frank Wedekind drámaíró lányát, Pamelát, 1928 januárjában azonban felbontották a jegyességet. Klaus írói munkássága a húszas évek második felében kezdett kibontakozni. 1925. október 20-án Münchenben bemutatták az Anja und Esther című színdarabját, amely két leszbikus nő szerelméről szól. A botrány nem maradt el, mindazonáltal az előadásokon zsúfolásig megtelt a nézőtér. A főszerepeket Erika Mann és Pamela Wedekind, valamint Gustaf Gründgens és maga Klaus játszotta. Ugyanabban az évben jelent meg a Der fromme Tanz című regénye, amelyben nyíltan felvállalta a homoszexualitását. A német irodalomban ez volt az egyik első melegregény. Thomas Mann megértéssel fogadta fia beismerését, saját homoszexuális hajlamát viszont továbbra is igyekezett elfojtani, és az csak halála után derült ki a nyilvánosság számára. (Klaus egyik öccse, Golo szintén meleg volt, amit apjához hasonlóan titkolni próbált, és csak halála előtt néhány nappal ismerte be egy tévéinterjúban.) 1925 és 1930 között Klaus gyakran utazott, általában a nővérével, aki 1926 nyarán feleségül ment Gründgenshez, de 1929 januárjában már el is váltak. Klaus a húszas évek végén szokott rá a kábítószerre: 1929-ben még morfiumot szedett, majd a következő évben egy marokkói utazás alkalmával kipróbálta a hasist is, amelytől élete végéig nem tudott szabadulni. Ami politikai nézeteit illeti, meglehetősen hamar szembefordult a nemzetiszocializmussal, és 1933-ban emigrált Németországból. Műveit a nácik a híres könyvégetés során tűzre vetették, ezt azonban Mann – ironikusan fogalmazva – megtiszteltetésnek vette. 1934 szeptemberében német állampolgárságától is megfosztották.

Emigrációja első időszakában több európai országban is megfordult, például Franciaországban, Hollandiában, Svájcban és Csehszlovákiában. Ezekben az években születtek olyan híres művei, mint a Flucht in den Norden (1934), a Csajkovszkijról szóló Symphonie Pathétique (1935) és a volt sógora, Gustaf Gründgens által ihletett Mephisto (1936). Klaus Mann 1937-ben Budapesten ismerkedett meg Thomas Quinn Curtiss amerikai irodalmi és filmkritikussal, akivel évekig együtt élt. Két sikertelen ópium-elvonó kúra után 1938 szeptemberében úgy döntött, hogy az Egyesült Államokba emigrál. „A lehetőségek hazájá”-ban nem fogadták túl szívélyesen: homoszexualitása miatt feljelentették, ugyanakkor sokan hitelt adtak annak a pletykának is, hogy vérfertőző viszonyt folytat a nővérével, Erikával. Mindketten hamar felkeltették az FBI figyelmét, és évekig megfigyelték őket: igaz, nem az állítólagos vérfertőzés miatt, hanem azért, mert kommunistagyanús személyeknek minősültek. Klaus Mann az Egyesült Államokban is folytatta írói munkásságát és antifasiszta tevékenységét. 1941 januárjában indított náciellenes lapja, a Decision. A Review of Free Culture azonban kellő olvasói érdeklődés híján a következő év elején meg is szűnt. 1941 nyarán Mann öngyilkosságot kísérelt meg, de egyik kollégája megmentette. Depresszióján és egzisztenciális problémáin azzal próbált felülkerekedni, hogy 1941 végén önként jelentkezett az amerikai hadseregbe. Csak egy év múlva hívták be. Megdöbbenve fedezte fel, hogy a hadseregben kőkemény rasszizmus uralkodik, a színes bőrű katonák nem egyenjogúak fehér bajtársaikkal.

Katonai szolgálata ideje alatt Mann megkapta az amerikai állampolgárságot. 1944 augusztusában kérvényezte a leszerelését, de azt elutasították, mert a hadseregnek szüksége volt a németnyelv-tudására a megszállt Németországban. Csak 1945 szeptemberében engedték el a hadsereg kötelékéből. Elvállalta, hogy részt vesz Roberto Rossellini híres neorealista filmje, a Paisà (1946) forgatókönyvének megírásában. Az általa írt részt azonban a filmesek teljesen átdolgozták, és Mann neve végül fel sem került a stáblistára. A második világháború után hazatért Németországba, de már nem érezte jól magát a szülőföldjén. Visszautazott az Egyesült Államokba, ahol rá volt szorulva apja anyagi támogatására. 1948 júliusában ismét öngyilkosságot kísérelt meg. Depressziója elhatalmasodott rajta, már az írás sem igazán érdekelte. Ebben szerepet játszott az is, hogy néhány ismert könyvének – például a Mephistónak – újbóli megjelentetése akadályokba ütközött. 1949 áprilisában költözött a franciaországi Cannes-ba, hogy a The Last Day című regényén dolgozzon. Május 5-én Nizzába utazott egy újabb, tíznapos elvonókúrára. Május 21-én altatóval öngyilkosságot követett el. Temetésén csupán egyik öccse, Michael vett részt. Szülei és nővére épp egy előadókörúton vettek részt, és úgy döntöttek, nem szakítják meg azt. (A többi testvér távolmaradásának okai nem ismeretesek.) Klaus Mann munkásságának megítélése sem életében, sem halála után nem volt egyértelmű. Egyesek generációja legkiválóbbjának tartották, aki örökölte édesapja tehetségét, míg mások azon a véleményen voltak, hogy középszerű író, aki egy időben igen termékenyen, ám esetenként felületesen alkotott, ami könyveiben olykor kisebb-nagyobb következetlenségekhez vezetett. Thomas Mann szerint fia „bizonnyal saját kezétől halt meg, és nem kell a korszak áldozataként feltüntetni. De nagymértékben az volt.” 

A regény

Mint fentebb írtam, Klaus Mann 1933-ban elhagyta hazáját. Emigrációjának egyik állomása Hollandia volt, ahol az amszterdami Die Sammlung náciellenes újság számára írt. Barátja és kiadója, Fritz Helmut Landshoff nagyvonalú gesztusként havi járandóságot folyósított Mann-nak egy olyan regény megírására, amelynek a megállapodásuk megkötésekor még sem a címét, sem a tartalmát nem döntötték el. A szerző korábbi regényei és addigi írói munkásságának magas színvonala feltehetően kellő garanciát jelentettek Landshoffnak arra, hogy a pénzéért nem egy fércművet fog kapni. Mann eredetileg egy utópisztikus regényt tervezett, amely „a szétrombolt és anarchisztikus Európában játszódnék – kétezer év múlva”. Hermann Kesten író Mann exsógora, Gustaf Gründgens életútjának feldolgozását javasolta erős társadalomkritikai szemlélettel és szatirikus elemekkel. Gründgens a magánéletben állítólag férfiakkal is intim kapcsolatba került, ennek ellenére sikerült a nem éppen melegbarát Harmadik Birodalom egyik sztárszínészévé válnia: feltehetően erre az ellentmondásra épült volna a szatíra. Mann az ötletet jónak tartotta, a javasolt írói hozzáállást viszont nem. Feltehetően a személyes érintettség miatt mellőzte a homoszexualitás motívumát, sőt később azt is cáfolta, hogy a könyv Gründgensről szól. „Itt nem egy portréról, hanem egy szimbolikus típusról van szó – az olvasó fogja megítélni, hogy ez egyúttal életteli, művészien szemlélt és megformált ember-e” – írta abban a helyesbítésben, melyet a Pariser Tageszeitungnak küldött, miután a lap előzetest közölt a megjelenés előtt álló műből, és azt „kulcsregény”-ként mutatta be az olvasóknak.

A Mephistót valóban nem nevezhetjük minden részletében hiteles Gründgens-biográfiának, de az kétségtelen, hogy ő volt a figura modellje. Bár az is igaz, hogy Mann 1932-es regénye, a Találkozás a végtelenben egyik szereplője, Gregor Gregori is hasonló jellemvonásokkal rendelkezett, mint Höfgen. A Mephisto többi fontosabb szereplőjében szintén valós személyekre ismerhetünk. A színes bőrű Juliette Martens modellje állítólag a félig kubai Andrea Manga Bell volt, aki a valóságban nem Gründgens, hanem Joseph Roth író szeretője volt, híresen domináns személyiség. A sikeres színésznő, Dora Martin alakját az osztrák színjátszás nagyasszonya, Elisabeth Bergner (1897–1986) ihlette, míg Nicoletta von Niebuhr személyét Mann egykori menyasszonyáról, Pamela Wedekindről mintázta. Nővérét, Erika Mannt (Barbara Bruckner), apját, Thomas Mannt (Bruckner), sőt saját magát (Sebastian) is beleírta a regénybe. A tábornok modellje természetesen Hermann Göring volt, Lotte Lindenthalé pedig Emmy Göring. Otto Ulrichs figuráját a tragikus sorsú német színész, Hans Otto (1900–1933) ihlette, a professzor személyében pedig a legendás színházi igazgató-rendezőre, Max Reinhardtra (1873–1943) ismerhetünk. Az ellenálló Theophil Marder Carl Sternheim (1878–1942) német íróval, a kollaboráns Caesar von Muck Hanns Johst (1890–1978) német íróval, a szimpatizáns Benjamin Pelz Gottfried Benn (1886–1956) német költővel és esszéistával, Pierre Larue André Germain (1882–1971) francia újságíróval, Ihrig (a későbbi kiadásokban: dr. Radig) pedig Herbert Ihering (1888–1977) német íróval, újságíróval, rendezővel és kritikussal azonosítható.

A Mephisto 1936-ban Amszterdamban jelent meg először, a Querido kiadó gondozásában. Német nyelvterületen elsőként a kelet-berlini Aufbau-Verlag adta ki 1956-ban: a kötet összesen hat kiadást ért meg. Nyugat-Németországban kalózkiadásban lehetett beszerezni a regényt, illetve az NDK-ban nyomtatott példányok kerültek az országba. Amikor a Nymphenburger Kiadó a hatvanas években bejelentette, hogy hivatalos kiadásban jelenteti meg a könyvet az NSZK-ban, Gründgens fogadott fia és örököse, Peter Gorski (1921–2007) pert indított. Keresetében előadta, hogy a regény szerinte becsületsértő módon ábrázolja az 1963-ban elhunyt színészt, s ezzel megsérti annak személyiségi jogait. A Hamburgi Tartományi Bíróság elutasította a keresetet, és engedélyezte a kiadást. Gorski fellebbezett, és a Hamburgi Legfelsőbb Bíróság 1966. március 10-i ítéletében igazat adott neki. Az elsőfokú ítéletet hatályon kívül helyezték, a Mephisto kiadását megtiltották. Ezt az ítéletet viszont a Nymphenburger Kiadó támadta meg, de nem járt sikerrel: a Szövetségi Legfelsőbb Bíróság elutasította a keresetet, és helyben hagyta a Hamburgi Legfelsőbb Bíróság ítéletét. A kiadó nem adta fel a harcot, alkotmányjogi panaszt tett. A Szövetségi Alkotmánybíróság 1971. február 24-én foglalt állást az ügyben, mely szerint a post mortem (halál utáni) személyiségi jogok védelme elsőbbséget élvez a művészi szabadsággal szemben, mindazonáltal ez a sorrend az évek múlásával megváltozhat, minél több idő telik el az illető halála után. A döntést három bíró megszavazta, hárman ellene szavaztak: ez a végeredmény a kiadó panaszának elutasítását jelentette. A jogi procedúra során azonban csak Gorski és a Nymphenburger Kiadó vonatkozásában született állásfoglalás, ezért 1981-ben a szintén nyugatnémet Rowohlt kiadó végül megjelentette a Mephistót. Gorski nem indított újabb pert, talán azért sem, mert közel húsz évvel Gründgens halála után, amikor Németországban már megkezdődött a náci múlttal való szembenézés, feltételezhető volt, hogy számára kedvezőtlen ítélet született volna. 

Ki volt Gustaf Gründgens?

Gustaf Gründgens 1899. december 22-én született a németországi Düsseldorfban. Hivatalos neve: Gustav Heinrich Arnold Gründgens, 1921-től használta a Gustav helyett a Gustaf nevet. Édesapja Arnold Hubert Gründgens (1872–1943), édesanyja Emmy Ropohl (kb. 1875–1937). A házaspárnak négy év múlva egy lánya is született, Marita (1903–1985), a későbbi sanzon- és kabaré-énekesnő. Gustaf egy düsseldorfi középiskolában és egy mayeni katolikus bentlakásos internátusban tanult. 1916-ban önként jelentkezett katonának: a nyugati frontra vezényelték. A háború után színi tanulmányokat folytatott. Színészi karrierjét Halberstadt, Kiel és Berlin kisebb színházaiban kezdte. 1923-ban csatlakozott a hamburgi Kammerspiele társulatához, ahol először nyílt alkalma rendezni is. Itt került kapcsolatba Klaus Mann-nal és nővérével, Erikával. A közös munka során közel kerültek egymáshoz Erikával, és 1926-ban összeházasodtak. Kapcsolatuk hamar kihűlt, három év múlva elváltak. 1928-ban Berlinbe utazott, ahol Max Reinhardt szerződtette a Deutsches Theater társulatához. Nem csak prózai színészként bizonyíthatta tehetségét: dolgozott Otto Klempererrel a Kroll Operában, fellépett kabarékban, és játszott filmekben is, például Fritz Lang filmtörténeti klasszikusában, az M – Egy város keresi a gyilkost (1931) című drámában. 1932-ben szerződött a Porosz Állami Színházhoz, ahol először játszotta el Mefisztó szerepét Goethe Faust című drámájában. Ez pályafutásának leghíresebb alakítása, egyes vélemények szerint senki sem alakította nálánál jobban ezt a figurát azóta sem. Gründgens karrierje a nácik hatalomra kerülése után még magasabbra szárnyalt. Kinevezték a Porosz Állami Színház intendánsává, Hermann Göring jóvoltából tagja lett a Porosz Állami Tanácsnak, sőt bekerült a Birodalmi Színházi Kamara Elnöki Tanácsába is.

Természetesen a látványos szakmai előmeneteléért a nácik ellenszolgáltatásokat vártak tőle, így például szereplést a Krüger apó (1941) című propagandafilmben, amelyet a második világháború után a szövetségesek feketelistára tettek, és azóta csak különleges engedéllyel tekinthető meg. Goebbels totális háborúra felszólító 1943. február 18-i beszéde után Gründgens önként jelentkezett a Wehrmachtba, Göring azonban a Harmadik Birodalom számára nélkülözhetetlen, és emiatt a katonai szolgálat alól mentesülő művészek listájára tette őt. Gustaf még 1936-ban feleségül vette a korszak egyik legnépszerűbb német színésznőjét, Marianne Hoppét. Egyes vélemények szerint csupán látszatházasságot kötöttek, amely Gründgens homoszexualitásának álcázásául szolgált. 1946-ban váltak el. Hoppe utólag így nyilatkozott volt férjéről: „Szerettem őt, de sose volt életem szerelme”. A Harmadik Birodalom bukása után a szovjet NKVD (Belügyi Népbiztosság) börtönbe küldte Gründgenst. Innen rövidesen kiszabadult, mert kommunista pályatársa, Ernst Busch – akit 1943-ban Gustaf mentett meg attól, hogy a nácik kivégezzék – közbenjárt az érdekében. (Maga Gründgens később olyan köztudottan náci érzelmű pályatársak érdekében szólalt fel, mint Göring felesége, Emmy és Veit Harlan, a hírhedt antiszemita film, a Jud Süss (1940) rendezője.) Szabadon bocsátása után Gustaf visszatért a Deutsches Theaterhez, majd a düsseldorfi Schauspielhaus intendánsává nevezték ki. 1955-től a hamburgi Deutsches Schauspielhausban rendezett. Itt újra eljátszhatta híres szerepét, Mefisztót. Az előadás alapján fogadott fia, Peter Gorski 1960-ban egy filmet is rendezett, amelyet az NSZK Oscar-díjra nevezett, de nem jutott a legjobb öt közé. Gründgens 1963-ban világ körüli turnéra ment. Ennek egyik állomásán, a Fülöp-szigeteki Manilán hunyt el 1963. október 7-én. Hivatalosan belső vérzés okozta halálát, bár felmerült annak gyanúja is, hogy altatóval öngyilkosságot követett el. Hamburgban temették el.

A film előzményei

A hetvenes évek végén a nyugat-berlini Arsenal filmcentrumban retrospektív sorozatot rendeztek Szabó István filmjeiből. Effajta életmű-bemutatókat rendszeresen tartottak az Arsenalban, és azokra mindig meghívták az alkotókat is, hogy utána kötetlenül beszélgessenek a közönséggel. Természetesen szakmai találkozókra is sor került. Az egyik ilyen találkozón mutatta be Krzysztof Zanussi, az ismert lengyel rendező Szabó Istvánnak Manfred Durniok nyugatnémet producert. Durniok egy kisebb film- és televíziós céget igazgatott, és közös munkát javasolt a magyar rendezőnek. Nem árult zsákbamacskát: őszintén elmondta, hogy csak szerény anyagi keretet tud biztosítani a forgatáshoz, és szó sem lehet a költségvetés túllépéséről, mert a megrendelő, a nyugatnémet Saarländischer Rundfunk tévécsatorna egyetlen pfenniggel sem ad többet az előre kialkudott összegnél. A gyártást is a nyugatnémet filmtörvény figyelembevételével kell lebonyolítani, viszont Szabó minden egyéb másban szabad kezet kap. Az együttműködés gyümölcse A zöld madár (1980) című tévéfilm lett, amely tökéletesen kielégítette a német fél igényeit: a Saarländischer Rundfunk az átlagosnál jóval igényesebb produkciót kapott, Durniok pedig meggyőződhetett arról, hogy a magyarok képesek precíz és pontos munkát végezni az előre megszabott feltételek betartásával. Még javában folytak A zöld madár utómunkálatai, amikor Durniok már előállt egy újabb közös munka ötletével. Szabó kezébe adta Klaus Mann Mephisto című regényét, melynek megfilmesítési jogával a német producer rendelkezett. A direktornak tetszett a könyv, úgy érezte, hogy érdekfeszítő filmet lehetne készíteni belőle. Kihívást jelentett számára az is, hogy korábban még sosem dolgozott irodalmi mű alapján. Minderről még 1981 januárjában így nyilatkozott a Filmvilágnak: „S ez a Klaus Mann-regény egybevágott azzal a régi meggyőződésemmel is, hogy igazán tökéletes irodalmi műből nem lehet vagy inkább nem szabad filmet forgatni, hiszen remekmű esetében a gondolat lehető legtökéletesebb megjelenési formája a kész könyv; tessék elolvasni. Egy jó film elkészítéséhez – úgy gondolom – alkalmasabb nyersanyag az olyan irodalmi alkotás, amely gondolati anyagában kellően izgalmas és eredeti, de valami miatt nem igazán elsőrangú irodalmi mű. Ez a Klaus Mann-regény rendkívül izgalmas és tanulságos alaptémát dolgoz fel, de irodalmi alkotásként nem örök érvényűen megformált.”

A forgatókönyv

Meglehetősen hamar egyértelművé vált, hogy A zöld madárral ellentétben a Mephisto egy nagyszabású mozifilm lesz, melynek gyártásához Durniok cége nem elegendő, koprodukciós partnert kell találni. A Marx József által vezetett magyar Objektív Stúdió vállalkozott a feladatra, ami igazából a munka oroszlánrészét jelentette. Forrásaim szerint a hazai filmgyártásban addig nem volt példa arra, hogy egy magyar rendező egy külföldi író művét filmesítse meg, vagyis ehhez meg kellett szerezni a legfelsőbb szervek hozzájárulását. Ezt követően az Objektív Stúdió egy olyan profi gyártási és költségvetési tervet tett le Durniok asztalára, ami meggyőzte a producert arról, hogy kár tovább keresgélnie, megvan az ideális koprodukciós partner. A magas művészi színvonal érdekében Durniok felvette a kapcsolatot a legrangosabb nyugatnémet forgatókönyvírókkal, hogy ki tudná elvállalni a munkát. Szabó azonban ragaszkodott a megszokott magyar stábjához, és kijelentette, hogy a forgatókönyvírót is maga óhajtja megválasztani. A közös munkára az 1944-ben született Dobai Péter író-költőt kérte fel, akinek 1973 és 1980 között kilenc kötete jelent meg, forgatókönyvíróként pedig dolgozott Magyar Dezső (Büntetőexpedíció, 1971), Szomjas György (Rosszemberek, 1978) és Huszárik Zoltán (Csontváry, 1980) számára. 1971-ben maga is rendezett egy érdekes rövid dokumentumfilmet Archaikus torzó címmel.

Szabó és Dobai szó szerint csak kiindulási alapnak tekintették Mann regényét. Nem az volt a céljuk, hogy a lehető legnagyobb szöveghűséggel írjanak belőle filmforgatókönyvet, hanem a lényegét, az alapgondolatát – a Művész és a Hatalom viszonyát – akarták visszaadni. Hogy az egyedi történetet általános érvényűvé emeljék, változtatni kellett Mann egyoldalú jellemábrázolási módján. Az író személyes érintettsége okán a regény Höfgenje egyértelműen negatív figura, akinek eleve meglévő ellenszenves tulajdonságait a politikai rendszer csupán felnagyítja. Ezzel szemben a filmben nagyobb hangsúlyt kapott a politikai háttér: az eleinte egyáltalán nem antipatikus Höfgen az előrejutás, a karrier érdekében egyre többet ad fel önmagából, művészi és emberi célkitűzéseiből, és egyre jobban megalkuszik a hatalommal. Úgy hiszi, eszközként használja azt, mígnem az utolsó jelenetben rádöbben, hogy ez épp fordítva történt. Ezen a ponton válik a történetet általános érvényűvé, hiszen a Művész(et) és a Hatalom kapcsolata örök téma, és a magyar kulturális életben éppenséggel mindmáig számos példát találunk arra, hogy egy-egy művész túlságosan elköteleződik az aktuális hatalomnak, és eszközévé, kiszolgálójává válik. Szabó és Dobai forgatókönyvében Höfgen jelleme látványosabb változáson megy keresztül, vannak fordulópontok, ahol esetleg még változtatni tudna a sorsán. Bukása éppen ezért sokkal nagyobb hatást vált ki, mint a regény Höfgenje esetében, aki lényegében eleve bukásra ítélt figura, nem érezzük azt, hogy az ő sorsa talán más is lehetett volna. Technikai szempontból a Mephisto forgatókönyve precíz előzetes tervezés útján valósult meg. Szabó és Dobai megbeszélték a koncepciót, meghatározták a jeleneteket, majd következhetett a párbeszédek megírása. „Meglepetést már csak a színészek hozhattak a forgatás alatt, akik nyilván másították, gazdagították lényükkel az eredeti terveket” – nyilatkozta Dobai, és hozzátette, hogy korábban még nem írt forgatókönyvet ilyesfajta előre megtervezettséggel, de tapasztalatai kedvezőek. 

A színészek

Marx József Szabó Istvánról szóló könyvében azt olvashatjuk, hogy a direktor szívesen választott volna magyar színészt Höfgen szerepére, de ez sok minden mellett azért sem sikerült, mert „magyar színész szemében nem találta meg azt az önfeledt tekintetet, mely a szerep lényege”. A Magyar Nemzetnek adott interjújában (1982. április 10.) Szabó viszont azt mondta: „…biztos voltam abban, hogy német színészekre lesz szükségem, hiszen ők erről a korszakról, erről az ügyről mást tudnak, mint mi. Más van a vérükben.” A rendelkezésemre álló forrásokból nem derül ki egyértelműen, hogy ki hívta fel Szabó figyelmét Klaus-Maria Brandauerre. Az osztrák színész korábban már játszott magyar filmben: Hoffmannt alakította Kovács András történelmi témájú alkotásában, az Októberi vasárnapban (1979). Szabó látta a filmet, Brandauer alakítását azonban nem találta annyira meggyőzőnek, hogy azonnal leszerződtesse őt a Mephistóhoz. Előbb elutazott Bécsbe, és miután a Burgtheater egyik előadásában megnézte őt, akkor érezte azt, hogy megtalálta az ideális Höfgent. Brandauer így nyilatkozott a közös munkáról: „Amikor elolvastam a Mephisto forgatókönyvét, nagyon megfogott Hendrik Höfgen roppant bonyolult színészi jelleme. Sok-sok pillanatképből tevődik össze oly módon, hogy állandóan változtatja arcát. Természete csak egy van, de ennek mindig más és más oldalát mutatja. Személyében egy rendkívüli alkalmazkodó képességű emberrel találkozunk. […] Élmény volt számomra Szabó István rendezővel együtt dolgozni. Nagyon összebarátkoztunk, csakúgy, mint a stáb többi tagjával.”

Höfgen feleségét a hetvenes évek egyik legnagyobb kelet-európai felfedezettje, a lengyel Krystyna Janda játszotta. Andrzej Wajda A márványember (1977) című drámájának női főszerepében robbant be a filmvilágba, és szerepelt a folytatásban, A vasemberben (1981) is. Szabóval nem először dolgozott, hiszen ő játszotta A zöld madár (1980) egyik női főszerepét. A lengyel filmművészet több klasszikussá nemesedett alkotásában láthattuk, de közreműködött bolgár, francia, nyugatnémet filmekben is. A keletnémet Rolf Hoppe számos filmje eljutott a magyar mozikba a hatvanas-hetvenes években, a legtöbben mégis a nagy népszerűségnek örvendő Gojko Mitic-féle indiánfilmekből (A Sólyom nyomában, Fehér farkasok, Halálos tévedés, Apacsok, Ulzana) ismerték őt, melyekben rosszfiúkat játszott. Ki tudja, talán ez az imázs is hozzájárult ahhoz, hogy Szabó őt választotta az „emberarcú szörnyeteg”, a Tábornagy szerepére, akinek megtévesztően nyájas külseje mögül a megfelelő pillanatban előbújik igazi énje. Hoppe kiváló alakítása kétséget sem hagy afelől, hogy ebben a történetben ki az igazi Mefisztó. Lotte Lindenthalt a szintén keletnémet Christine Harbort (1949–2003) játszotta. A Mephisto volt az első komolyabb filmszerepe, de nem az első találkozása a magyar filmművészettel: Kovácsi János Das Lied című vizsgafilmjében is láthattuk. Iskolás korától tudatosan készült a színészi pályára, mégsem nyílegyenesen vezetett oda az útja, kényszerűségből más szakmákkal is próbálkoznia kellett. Bár később is játszott mozifilmekben, inkább a televízióban és a színpadon érezte otthon magát. Színpadi szerepeiben mindig a tudatosságra törekedett, az átélés érdekében érteni akarta a figura motivációit, ezért kifejezetten igényelte a rendezőkkel való előzetes szerepértelmezéseket. 

Szintén az NDK-ból jött a Juliette-t megformáló Karin Boyd, aki az IMDb szerint 1960-ban, a német Wikipédia szerint viszont 1953-ban született. (Ez utóbbi dátum tűnik hihetőbbnek.) Édesapja egy színes bőrű amerikai katona volt, édesanyja egy berlini nő. Christine Harborthoz hasonlóan Boyd is többnyire tévéfilmekben és -sorozatokban játszott. Karrierje sajnos a Mephisto világsikere után sem szárnyalt magasra, de az nem kizárt, hogy ennek köszönhetően kapott vízumot, hogy 1983-ban fiával az NSZK-ba távozhasson. Új hazájában színpadi rendezőként is bizonyíthatta tehetségét. A Bruckner tanácsost megformáló lengyel Zdzisław Mrożewski (1909–2002) 1932-ben kezdett filmezni. Pályafutása a második világháború után indult be igazán. Legnagyobb szakmai sikerét Jerzy Kawalerowicz Az elnök halála (1977) című drámájában aratta. Láthattuk őt Walerian Borowczyk erotikus irodalmi adaptációjában, A bűn történetében (1975) is. A Mephistót követően még egy filmet forgatott, utána nem állt többé a felvevőgép elé. A külföldi vendégművészek közül említsük meg a magyar filmművészet nagy barátját, David Robinson filmkritikust is, aki ekkor vállalt először filmszereplést: természetesen egy kritikust alakított.

A Mephisto forgatásáról szóló első hazai tudósítások a szereplők között említették Jozef Kroner szlovák és Udo Kier nyugatnémet színművészt is, ők azonban – feltehetően egyeztetési problémák miatt – végül mégsem játszottak a filmben, más magyar produkcióban viszont láthattuk őket. Helyhiány miatt nem térek ki a magyar szereplők bemutatására, hiszen egyrészt mindenki által ismert művészekről van szó, másrészt bízom abban, hogy a közeljövőben más magyar filmek kapcsán lesz alkalmam foglalkozni velük. Két személyes kedvencemet is csak futólag említem: Kishonti Ildikót az ünnepelt színésznő, Dora Martin és Tordai Terit a szépség, a testkultusz bűvöletében élő szobrásznő, Laura szerepében. (Ez utóbbi figura szerintem párhuzamba állítható a náci éra hasonló beállítottságú hírhedt német rendezőnőjével, Leni Riefenstahllal is.) Mindazonáltal néhány mondat erejéig Cserhalmi György személyével mégis foglalkoznék, aki Höfgen ellenlábasát, Hans Miklast játssza. Brandauert és Cserhalmit Szabó külön-külön instruálta, és lényegében egymás ellen hangolta őket, ahogyan az általuk játszott szerep kívánta. Cserhalmi a Mephisto esetében érdekesnek és gyümölcsözőnek találta ezt a fajta színészvezetési módszert, bár nem gondolja, hogy minden esetben eredményre vezethet. Szabó felkérésére egyébként azért is mondott igent, mert inspirálóan hatott rá a tervezett szereposztás: „…nem mindegy nekem, hogy Andorai Péter vagy Bánsági Ildikó mellett hogy játszom”. Szerepelt a Szabó-trilógia harmadik filmjében, a Hanussenben (1988) is. 

Néhány érdekesség a forgatásról

A Mephisto forgatása 1980. július 23-án kezdődött, és bő négy hónappal később, november 30-án ért véget. Óvári Lajos gyártásvezető a Budapesti mesék (1977) című filmben dolgozott először Szabóval. Ott sem volt könnyű feladata, mert csak szűkös költségvetés állt rendelkezésre, és nem volt egyszerű a színészek egyeztetése sem, hiszen a forgatás a színházi évad legnehezebb időszakára esett, ráadásul külföldi vendégművészek is voltak. A Mephisto esetében a helyzetet az is nehezítette, hogy még nem állt rendelkezésre a végleges rendezői forgatókönyv, amikor már meg kellett kötni a keretszerződést a keletnémet féllel, meghatározva a pontos igényeket és a várható költségeket, és csak ezután lehetett a nyugati partnerekkel megállapodni. A film cselekménye javarészt Németországban játszódik, a pozitív valutamérleg érdekében azonban a stáb arra törekedett, hogy a lehető legtöbb forgatási helyszínt az NDK-ban találja meg, és csak keveset kelljen Nyugat-Berlinben és az NSZK-ban forgatni. A keletnémet partner, a DEFA lelkesen fogadta a magyarok által benyújtott színvonalas tervet, és igyekezett mindenben támogatni a nagyszabású produkciót. Szabó nem akart műteremben dolgozni, ezért a palotákban, középületekben és nagypolgári otthonokban játszódó jelenetekhez eredeti helyszíneket kellett keresni, melyeket a díszlettervezők több hónapos kutatás után találtak meg. Ezeknek a helyszíneknek egy része műemlékvédelem alatt állt, s bár a forgatás feszített tempóban zajlott, nem egyszer tömegjelenetek felvételére is sor került, a létesítmények semmilyen formában sem károsodtak.

Egyetlenegyszer történt egy kisebb incidens, méghozzá a budapesti Operaházban (a filmben egy berlini színházként látjuk) zajló forgatáson. A forgatás minden résztvevőjének tűz- és munkavédelmi oktatást tartottak, amelynek megtörténtét mindenki az aláírásával igazolta. Mielőtt forogni kezdett volna a felvevőgép, a rendező és a Tűzoltóság illetékese még egyszer összefoglalta a legfontosabb tudnivalókat. Ennek ellenére az egyik szünetben az ügyeletes tűzoltó egy dohányzó statisztát vett észre a színpad sarkában. A statiszta tagadta, hogy kapott volna tűzvédelmi oktatást. A stáb forgatott a Budapesti Gyermekszínházban is, amely egy hamburgi színházat helyettesített. Szervezési szempontból különösen nagy gondot jelentett a színészegyeztetés, hiszen több különböző nemzetiségű művész egyéb elfoglaltságait kellett összhangba hozni a filmmel. A külföldi színészek esetében több hétre előre lehetett tudni a más irányú kötelezettségeket, így figyelembe lehetett venni azt is, hogy az adott művész mondjuk egy színházi fellépés és a forgatás között ki tudja magát pihenni. Klaus Maria Brandauernek például tizenkét színházi szereplése volt, ráadásul nem egyetlen helyszínen, hanem különböző városokban (Bécs, Bregenz, Salzburg). A magyar színészek közismert leterheltsége miatt viszont a hazai művészek egyéb elfoglaltságait csak egy hétre előre lehetett tudni. Óvárinak és munkatársainak a nehézségek ellenére sikerült egy gördülékeny munkatervet összeállítaniuk, és még a külföldről utaztatott színészek esetében sem fordult elő, hogy valaki késett, vagy éppen túl korán érkezett volna. Csupán egyetlenegy malőr történt a munka során, de az is szerencsére az utószinkron időszakában: időjárási problémák miatt a berlini repülőtér egy napig egyetlen járatot sem fogadott. 

Cannes, 1981

1981. május 13. és 27. között rendezték meg a 34. Cannes-i Nemzetközi Filmfesztivált, melynek hivatalos versenyprogramjában huszonkét nagyjátékfilmet és tizenhárom rövidfilmet vetítettek, és gazdag volt a párhuzamos szekciók kínálata is. A zsűri elnöke a Delon-filmjeiről nevezetes francia rendező, Jacques Deray volt. A versenyprogram keretében számos filmcsemege került a közönség elé. Így például Hugh Hudson filmje, a Tűzszekerek (Nagy-Britannia), John Boorman látványos fantasyje, az Excalibur (Írország), Michael Cimino hírhedt filmje, a United Artistsot a csőd szélére juttató A mennyország kapuja (Egyesült Államok), Liliana Cavani provokatív háborús drámája, A bőr (Olaszország), Bernardo Bertolucci társadalmi drámája, az Egy nevetséges ember tragédiája (Olaszország), Claude Lelouch sztárparádéja, az Egyesek és mások (Franciaország), Ken Loach drámája, a Tekintetek és mosolyok (Nagy-Britannia), Ettore Scola különös szerelmi története, a Szerelmi szenvedély (Olaszország), Luis García Berlanga szatírája, a Nemzeti vadászat (Spanyolország) és James Ivory századelőn játszódó drámája, a Kvartett (Nagy-Britannia). Két világhírű emigráns rendező is részt vett a versenyben: a lengyel Andrzej Żuławski horrorba hajló, meghökkentő alkotása, a Megszállottság Franciaország, a szerb Dušan Makavejev csipkelődő szatírája, a Montenegro pedig Svédország színeiben indult. Andrzej Wajda A vasember (Lengyelország) című drámáját a nevezési szabályzattal ellentétesen a fesztivál megkezdése után emelték a versenyprogramba, ahová Magyarországról három filmet is meghívtak: Gaál István Cserepek című alkotását, valamint a Mephistót a nagyjátékfilmek között vetítették, a rövidfilmek mezőnyében pedig Vajda Béla Moto perpetuo című filmje meg is kapta az Arany Pálmát. Hazánk egyébként 1981-ben igen erős kínálattal szerepelt Cannes-ban, hiszen a rövidfilmek szekciójában versenyen kívül mutatták be Rofusz Ferenc A légy című Oscar-díjas animációs filmjét is, illetve ekkor láthatta először a nagyvilág Bacsó Péter dobozból kiszabadult szatíráját, A tanút (1969), továbbá Rózsa János Vasárnapi szülők és Sós Mária Boldogtalan kalap című drámáját, valamint Bódy Gábor különleges Weöres Sándor-adaptációját, a Nárcisz és Psychét. „Az arányokat tekintve a magyarok az elsők” – írta mindjárt a fesztivál elején a francia L’Express hetilap.

A Mephisto fesztiválbemutatójára május 21-én került sor. A vetítés magyar díszvendége az egykori miniszterelnök, Károlyi Mihály özvegye, Andrássy Katinka („a vörös grófnő”) volt, akit Szabó István és Klaus-Maria Brandauer kísért. A bemutatót követően a távozó magyar vendégeket szokatlanul hosszú taps fogadta, a bravózás sem maradt el. A másnapi lapok nem fukarkodtak az elismerésekkel: „A Mephisto […] művészi meglepetés volt Cannes-ban. Nem hittem volna, hogy Szabó Istvánnak […] sikerül Klaus Mann irodalmilag jelentéktelen bosszúregényét ennyire intelligensen és ilyen stiláris biztonsággal filmre vinnie…” – írta Michael Lentz a Westdeutsche Allgemeine Zeitung hasábjain. A L’Unitá kritikusa, Aggeo Savioli szerint: „A Mephisto rendezője tökéletesen ura a választott témának, filmnyelve kiforrott; világszínvonalú rendező. Figyelemre méltó az a módszer, ahogyan több országból való színészeinek játékát irányítja, a játékstílus egységét biztosítja, de oly módon, hogy megőrzi és kibontakoztatja egyéni, sajátos tehetségüket…” A Le Monde ítésze, Louis Marcorelles úgy látta, hogy a Mephisto „olyan hatalmas mű, amilyet a magyar filmgyártás Jancsó első filmjei (Szegénylegények, Csend és kiáltás) óta nem hozott létre.” Lelkesedés ide, elragadtatás oda, Szabó alkotása nem nyerte el a fődíjat. A zsűri a lengyel versenyfilmnek, Andrzej Wajda A vasember című alkotásának adta az Arany Pálmát: a fesztivál történetében nem először és nem utoljára fordult elő, hogy Cannes-ban az aktuálpolitika felülkerekedett a művészi szempontokon. Lengyelországban néhány hónappal korábban hirdették ki a szükségállapotot, és betiltották a Szolidaritás szakszervezetet. Számos jeles lengyel művész a zavaros hazai helyzet elől épp Franciaországban talált menedéket. Wajda elsőként reflektált a filmművészet szintjén a forradalmi eseményekre, és kötelezte el magát nyíltan a Szolidaritás mellett: az Arany Pálmával Cannes (és a filmvilág) lényegében támogatásáról biztosította a lengyel rendezőt, és általa magát Lengyelországot is. Wajda kétségtelenül nagy művész volt, mindazonáltal – szigorúan művészi szempontból – A vasember nem mondható életműve legsikerültebb darabjának, és az 1981-es cannes-i mustra legkiemelkedőbb alkotásának sem. A zsűri politikai színezetű döntése ellenére az kétségtelen volt, hogy a Mephisto sem maradhat hivatalos elismerés nélkül, így megkapta a legjobb forgatókönyvnek járó díjat, sőt a filmkritikusok nemzetközi szervezete, a FIPRESCI díját is.

Los Angeles, 1982

Az 54. Oscar-gálát 1982. március 29-én rendezték Los Angelesben, a Dorothy Chandler Pavilonban. A házigazda Johnny Carson volt. Az est legnagyobb esélyesének Warren Beatty Vörösök (1981) című filmjét tartották, amelyet tizenkét kategóriában jelöltek, és végül háromban kapta meg az Oscart. Nagy meglepetést okozott a brit Tűzszekerek, amely hét jelöléséből négyet váltott díjra, köztük a legjobb filmnek járót. Hugh Hudson filmje szintén szerepelt az 1981-es cannes-i fesztiválon, ahonnan három versenymű is bekerült a legjobb idegen nyelvű filmnek járó Oscar jelöltjei közé: a Mephisto mellett Wajda filmje, A vasember és az olasz Francesco Rosi alkotása, a Három fivér. Jelölték továbbá az 1981-es berlini filmfesztiválon öt díjat is nyert drámát, a svájci Markus Imhoof A csónak megtelt című opuszát, valamint a japán Kóhei Oguri Sáros folyó című filmjét. A legtöbben arra számítottak, hogy miként Cannes-ban, úgy az Oscaron is Andrzej Wajdáé lesz a győzelem. Maga Szabó István sem számított a díjra: „Aztán, amikor Ornella Muti kinyitotta a borítékot, amiben a külföldi filmek Oscar-díjasának a neve, illetve a film címe lapult, és Jack Valenti fölolvasta azt, hogy MEPHISTO, akkor… még akkor sem hittem el…” (A pontosság kedvéért jegyezzük meg, hogy elsőként nem az MPAA [Amerikai Mozgókép Szövetség] akkori elnöke, Jack Valenti, hanem Muti olvasta fel a győztes film címét. A korabeli felvétel visszanézhető a YouTube-on.) Szabó a színpadra hívta főszereplőjét, Brandauert is, akivel rögtönzött örömtáncot jártak. A díjat megköszönte Koltai Lajos operatőrnek, Dobai Péter forgatókönyvírónak, Csákány Zsuzsa vágónak, Óvári Lajos gyártásvezetőnek, továbbá Marx József és Manfred Durniok producereknek, valamint néhány más közeli munkatársának, végül Brandauer feleségének, Karinnak és saját feleségének, Gyürey Verának is. 

A színházi előadások

Szabó István filmjének megszületését közvetve egy színházi előadás tette lehetővé. A világhírű francia színházi rendező, Ariane Mnouchkine 1979-ben állította a Le Théâtre du Soleil színpadára Mann regényét. A díszleteket Guy-Claude François, a jelmezeket Nani Noël, Daniel Ogier és Nathalie Thomas tervezte, a zenét Jean-Jacques Lemêtre szerezte, maszkmester: Erhard Stiefel. Höfgent Gérard Hardy, Nicolettát Nicole Felix, Erikát Josephine Derenne, Ulrichot Jean-Claude Bourbault, Hitlert Christian Colin játszotta. Az előadást francia és külföldi turnéra is vitték, ez utóbbi keretében többek között Rómában, Berlinben és Münchenben láthatták a nézők. Tulajdonképpen a német turné sikerét követően adta ki a Rowohlt Mann könyvét, és ekkor határozta el Manfred Durniok, hogy filmet kellene készíteni a műből. 2013 májusában Alföldi Róbert rendezésében került színre a Mephisto a budapesti Nemzeti Színházban. Alföldi – aki akkor még a teátrum igazgatója is volt – cáfolta, hogy a Nemzetiben zajló változások miatt vette volna elő Mann regényét, amelyet egyébként égetően aktuálisnak tartott: „Egy olyan társadalmi kort kezdünk el élni, amikor fontosabb lesz mindenkinek az, hogy milyen párthoz kötődik, mint az, hogy mi a teljesítménye” – nyilatkozta.

A Mephisto volt az évad utolsó bemutatója, ezért az intézményt 2013. július elsejétől irányító új igazgató, Vidnyánszky Attila azt kérte elődjétől, hogy a premierre ne kerüljön sor, mivel a darabot a következő évadban már nem tudják játszani, ugyanis több fontos szereplő előre bejelentette, hogy az igazgatóváltás miatt távozik a színházból. Alföldi azonban ragaszkodott a bemutatóhoz, a meghirdetett tíz előadásra pedig a nézők szétkapkodták a jegyeket. Az igazgató-rendező hozzátette: „Az, hogy nem lehet többet játszani, az is sok mindent jelez”. Jómagam hajlamos vagyok ebben a mondatban művészet helyet inkább politizálást, sőt némi csúsztatást is felfedezni, hiszen Vidnyánszky szerintem egyértelműen kinyilvánította, hogy nem a téma, hanem a színészek tömeges távozása miatt nem tudja műsoron tartani az előadást. A Nemzeti új igazgatója ezzel kapcsolatban emlékeztetett arra, hogy amikor Alföldit nevezték ki a színház élére, elődje, Jordán Tamás a gördülékeny átmenet érdekében inkább lemondott az utolsó napokra tervezett két bemutatóról, Alföldi viszont nem volt hajlandó hasonló gesztusra. A közönség és kritikusok egyébként lelkesen fogadták a Mephisto színpadi változatát – különösen a főszerepet alakító Stohl Andrást méltatták –, amely a Vígszínház repertoárjába került át.

Így látták ők

„A film lefegyverző erejét talán éppen az adja, hogy átélhetően ábrázolja a Művészet elcsábíttatását. Az eltelt évtizedek történelmi tapasztalatai, persze, már mindenki számára közkinccsé tették a bölcsek kövét, az utókor könnyen osztogatja könyörtelen ítéletét. A szörnyetegekkel, karikatúrákkal benépesített filmek nyomán végképp semmit sem érthetünk meg abból, hogyan következhetett be a német nép önsorsrontó tragédiája. Szabó felidézi a pillanatok anyagszerű valóságosságát, amikor a választás még valóban nyitott lehetőségeket hordozhatott; az alakok plaszticitása, a szobabelsők gyanútlan meghittsége, a tiszta és puha fények, mind a jelenidejűség varázsát segítenek felkelteni. A figurák szinte kivétel nélkül valami sajátos méltóságot sugároznak. Klaus Mann röfögő, hájas Göring-karikatúrájából baljós vonzerejű, nagyvilági kultúrember lett, akinek elegáns modora, szinte kisfiús kedvességű mosolya akár veszélytelennek is mutatja a sátáni lényeget. A színész-Mephisto észre sem veszi, ahogy lépre megy, s eljátsszák előle legjobb szerepét. Azt hiszi, ő csábít, a siker elvakultságában nem méri fel a valódi erőviszonyokat.”

[Létay Vera: „Csak kézfogás (Mephisto)”. In: Filmvilág 1981/10, 3–5. o.]

„Höfgen tehetséges színész, képes ezernyi alakba öltözni, a mindenkori »rendező«, azaz megrendelő igénye szerint, egyszersmind »bár nem tisztázott okokból« frusztrált ember, aki gyógyírnak áhítozza, sőt, jókora agresszivitásával kicsikarja a sikert, s mindennek tetejében oly korban él, amikor igencsak kockázatos nem alkalmazkodni, nem a tábornagyok kényét-kedvét lesni. Höfgen igazán eszményi médium a karaktertípus demonstrálására, de egyszersmind túlságosan jól »zár«. Annyira betölti a neki szánt szerepet, hogy nehéz rálátni mögötte a kevésbé szabályos höfgenekre. Pedig Klaus-Maria Brandauer színészi alkata hagyna kellő rést: nem úgy fedi a szerepét, hogy bárki őt választaná, sőt, éppen hogy hiányzik lényéből valami eredendő karizmatikus adottság, külsőre inkább jelentéktelen, mint jelentékeny jelenség, van benne valami tetszés szerinti behelyettesíthetőség, s belülről valamiféle kopott, mai értelmiségi bizonytalanság felől lelkesíti át a figurát démoni képlékenységéig. Egyszóval szerencsés választás volt vele játszatni a szerepet, de Höfgen programozottságát nem lazíthatta fel kellőképpen.”

[Györffy Miklós: „A jó magaviselet megszállottja”. In: Filmkultúra 1981/5, 20–27. o.]

„Szabó István tartalmas, erőteljes jelenetkoreográfiáiban gyakran mélyre ás a főhős jellemében. Hendrik az egyik képsorban még lubickol Mephisto szerepében a színpadon, a következőben viszont súlyos dilemmákkal néz szembe, ahogy az álarcos táncosok saját lelkének szilánkjaiként ugrálják körbe, szinte már démonikus hatást generálva. Hendrik csapdába esik, mert abban a korban és országban próbál karriert építeni, amikor és ahol ez nemes egyszerűséggel nem megengedett, csak és kizárólag abban az esetben, hogyha a hatalom kezére játszik. […] Szabó István filmjének további nagy erőssége, hogy a meghatározó történelmi fordulatokat nem monumentális szinten mutatja be, igazság szerint nem is akar letaglózni. Az egyén szintjére ereszkedik, szinte már teljesen hétköznapi szemszögből dolgozza fel azokat az érzelmeket és gondolatokat, amelyek kavarognak az ember szívében és fejében akkor, amikor kiderül, hogy a világ hamarosan megváltozik, ám ekkor még csupán enyhén sejthető, hogy nem a jó irányba.”

[Sparrow: „Mephisto (1981)”. On-line filmkritika.]

Mephisto (1981) – magyar–osztrák–nyugatnémet filmdráma. Klaus Mann azonos című című regényéből a forgatókönyvet írta: Dobai Péter és Szabó István. Operatőr: Koltai Lajos. Zene: Tamássy Zdenkó. Díszlet: Romvári József és Nagy János. Jelmez: Gyarmathy Ágnes. Vágó: Csákány Zsuzsa. Rendező: Szabó István. Főszereplők: Klaus Maria Brandauer (Hendrik Höfgen), Krystyna Janda (Barbara Bruckner), Bánsági Ildikó (Nicoletta von Niebuhr), Rolf Hoppe (Tábornagy), Csehalmi György (Hans Miklas), Andorai Péter (Otto Ulrichs), Karin Boyd (Juliette Martens), Christine Harbort (Lotte Lindenthal), Major Tamás (Oskar Kroge színigazgato), Kishonti Ildikó (Dora Martin), Bisztrai Mária (Motzné), Lukács Sándor (Rolf Bonetti), Bánfalvi Ágnes (Angelika Siebert), Hernádi Judit (Rachel Mohrenwitz), Tordai Teri (Laura). Magyarországi mozipremier: 1981. október 8.

Ha tetszett a bejegyzés, lájkolj minket a Facebook oldalunkon!

A fenti ismertető megírásához a következő források különösen hasznosnak bizonyultak: Premier Plan. Mephisto. Egy film dokumentumai (Budapest, é. n., Népművelési Propaganda Iroda); Marx József: Filmek és sorsok – Szabó István (Budapest, 2002, Vince); Filmszem 1980/8, 1981/10, valamint a Wikipédia különböző nyelvű oldalai a szerzőről és a könyvről.

 http://filmbook.blog.hu