Két pápa, sok tévedés, egy fikció

A két pápa: két nagyszerű alakítás, néhány jó ötlet – és számtalan hazugság.
Vagy ha jóindulatúak vagyunk: tévedés.

Világszerte nagy felhajtással járt A két pápa című film bemutatása. A brazil Fernando Meirelles rendezte filmben a színészlegenda Anthony Hopkins alakítja XVI. Benedeket és a Trónok harcából ismert Jonathan Pryce Ferenc pápát – az alakításokkal nincs is baj. A filmmel magával viszont nagyon is van gond.

A két pápa talán legnagyobb hazugsága az, hogy dokujátékfilmnek adja el magát,

miközben teljes mértékben fikció az egész.

Dokumentumfilm, mert két pápáról szól; és játékfilm, pontosabban szólva fikció, mert – és ezt hajlamosak vagyunk elfelejteni – a „két pápa” közötti filmbéli beszélgetések nem történtek meg.
Hogy XVI. Benedek miért mondott le pontosan, az valószínűleg örökre homályban marad – de az a magyarázat, miszerint érezte, hogy olyan reformokra van szükség, amelyeket neki nincs ereje bevezetni, és ezért át akarta adni a pápaságot José Bergogliónak, teljes tévedés. Ha ugyanis XVI. Benedeknek volt jelöltje az utódlásra, akkor az Angelo Scola volt – a film végén játszódó konklávén Bergogliójé mellett néha felhangzó név.
A film története szerint az argentin bíboros Ratzinger megválasztása után le akart mondani az érsekségről: ez természetesen nem volt így, de még metaforának is rossz. Bergoglio ugyanis nem hogy nem akart lemondani érseki székéről, hanem a saját magát viccből maffiának nevező, progresszív bíborosokat és püspököket tömörítő Sankt Gallen-i csoport hosszú évek alatt építette fel őt pápajelöltnek. Ez nem valamiféle összeesküvés-elmélet, ugyanis a csoport saját maga hozta nyilvánosságra a létét. Nekem semmi bajom nincs azzal, hogy egy határozott elképzeléssel rendelkező csoportosulás megpróbálja keresztülvinni akaratát – de kétlem, hogy a Sankt Gallen-i csoport Bergoglio bíborost annak tiltakozása ellenére tolta volna előtérbe az évek során.
Ezzel szemben Joseph Ratzinger tényleg nem akart pápa lenni – mire az őt megválasztó konklávéra sor került, már rég beadta kérelmét, hogy a Vatikáni Levéltárban lehessen főlevéltáros.
A fiktív beszélgetések talán eltalálták Ratzinger gondolkodásának alapjait – még ha leegyszerűsítőek és karikatúraszerűek is. Ám hogy Buenos Aires egykori jezsuita érseke, a mai pápa gondolkodásának központjában a változás fogalma állna, mint az élet és az univerzum lényege – ezt még reformszándékai ellenére sem érdemes bevenni. Fene tudja, pontosan mi van Ferenc pápa agyában, akinek pápaságát legdiplomatikusabban is következetlennek lehet nevezni,

de hogy olyan mértékű reformszándékok nincsenek Ferencben, mint amit a kívülálló liberális média belé lát, az biztos.

Például hiába állítja film, hogy Ferenc pápa a felszabadítás teológiáját képviseli – nem képviseli azt. A szegényekkel felszabteol és marxizmus nélkül is lehet szimpatizálni, és azok nélkül is lehet segíteni nekik.
A két pápa karakterét azonban meglehetősen karikatúraszerűen ábrázolja a film – főleg Ratzingerét, de Bergogliójét is. A film ugyanis azt sugallja, meglehetősen szájbarágósan, hogy Ratzinger a karót nyelt, dogmatikus, életet nem ismerő könyvmoly, akit a tekintély és a hatalom érdekel, és nem érti a viccet, ellenben felajánlja, hogy dedikálja cédéjét a bíborosnak (értik!); szemben vele pedig ott van a laza, mosolygós, spontán népszerű, humoros, a világ dolgaiban tájékozott Bergoglio, aki Ratzingerrel szemben még a Beatlest is ismeri.
Nos, ha az ezredforduló után a tájékozottságot és az élettel való kapcsolatot a Beatles ismerete jelenti, az rég rossz. Azóta eltelt pár évtized. A Beatles korában egyébként a katolikus egyház épp zsinatot tartott, a másodikat a Vatikánban,

melynek egyik vezető „liberális” szakértője egy fiatal teológus, Joseph Ratzinger volt.

Ennyit arról, hogy Ratzinger sosem változott.
Az a Ratzinger, akinek egyáltalán nem volt mániája, hogy egyedül akar ebédelni, és legalább annyira szereti a bajor sört – ha már az élet élvezetéről beszélünk –, mint Bergoglio a pizzát és a kávét. A német humor valóban nem a legerősebb a világon, ugyanakkor Ratzinger régen arról panaszkodott, hogy egyre kevesebben értik a Vatikánban a latin vicceit. Valószínűleg ugyancsak tévesek a XVI. Benedek dohányzásellenességére utaló jelenetek – Ratzinger pápasága alatt ugyanis épp az okozott kisebbfajta megrökönyödést fitnesznáci körökben, hogy állítólag a pápa nem veti meg a cigit (ahogy nem vetette meg XXIII. János sem, és ahogy nem vetette meg a szivart X. Piusz pápa sem – sőt, ahogy a szentek nem vetették meg a tubákot).
Igen érdekes a két főpap pápai lemondással kapcsolatos, filmbéli beszélgetése. Hogy épp azzal a Bergoglióval mondatják ki a lemondással szembeni hagyományos érveket, akinek a karekterétől és gondolkodásától azt várnánk, hogy épphogy elfogadó az ilyen újításokkal szemben.
Tudni érdemes ugyanakkor, hogy

a lazának és nyitottnak ábrázolt Ferenc pápa a valóságban egyáltalán nem az,

és decentralizációs retorikája ellenére igen rövid pórázon tartja a bíborosokat és a püspöki karokat (főleg az olaszt). Ha van, aki illik a kissé talán így is túlzó kifejezés: diktátorpápa, akkor az nem Isten rottweilere volt, hanem az alázatos Ferenc.
Azért van pár eltalált jelente is a filmnek – az egyik, amikor Ratzinger arra figyelmezteti Bergogliót, hogy a kúria be tudja darálni annak a kezét, aki belenyúl. Ratzinger például annyira nem készült a pápaságra, hogy nem voltak emberei, ezért övezte félsiker az intézkedéseit.
Ugyanakkor a film tévesen állítja, hogy XVI. Benedek nem tett semmit a Vatikáni Bank rendbe tétele és a pedofilügyek kipucolása érdekében.
Éppenséggel Benedek pápa kezdte el a Vatikáni Bank erőteljes rendbetételét – lett is belőle hercehurca.
És Benedek pápa volt az is, aki eljárást indított Bécs volt érseke ellen egykori, szexuális molesztálásra vonatkozó vádak miatt, Benedek pápa volt az, aki szigorította a szexuális zaklatásokkal kapcsolatos vatikáni törvényeket és eljárásokat, és

Benedek volt az, aki központosította a papi pedofíliával kapcsolatos eljárásokat, hogy ne lehessen őket helyben eltussolni. 

A filmben megemlítenek egy bizonyos Maciel atyát – aztán nem derül ki róla semmi, a jelenetek viszont azt sugallják, hogy Ratzinger elmosta az ügyeit. Nos, Marcial Maciel, a Legio Christi alapítója, mint élete vége felé kiderült, kettős életet élt. Miközben példásnak tűnő papi életet élt, addig titokban több felesége és gyermekei voltak más országokban. Maciel atya ügyében úgyszintén épp XVI. Benedek volt az, aki kemény kézzel eljárt, és szigorú vizsgálatokat küldött a Legio Christire is. Ha van XVI. Benedek pápaságának sikersztorija, akkor az a pedofília elleni fellépés volt.
Ferenc pápa ezzel szemben furcsa mód lazított a szabályozásokon, és az ő pápasága folyamán is voltak homályos ügyek, amikor a végsőkig próbált védelmezni védhetetlen főpapokat – például Chilében és Washingtonban. Nem biztos persze, hogy ez az ő hibája – lehet, hogy csak biztosra akart menni.
Ott van aztán a latin és a liturgikus kérdések szembeállítása a világ gondjaival; mint Bergoglio érsek mondja: miközben a világon egyre nagyobbak az egyenlőtlenségek, aközben ők arról vitatkoznak, hogy ministrálhatnak-e a lányok. Nos, részemről nem látom be, hogy a kettővel miért is ne lehetne egyszerre foglalkozni. Szóval ez egy hamis dilemma. Azt ugyanakkor azért hozzátenném, hogy aki bizonytalan saját magában, az nem fog tudni másoknak segíteni – az egyháznak igenis nem csak kifelé, hanem befelé is fordulnia kell.
Az a kortárs vakság, ami nem látja, hogy a kiművelt rítusok, a róluk szóló viták és az egyház pompa nem a világ szegényei ellenében léteznek, erőteljesen meghatározza az egész filmet. Az egyház elsődleges küldetése ugyanis nem a világ szegényeinek felemelése és a falak ledöntése, hanem a lelkek üdvösségének szolgálata a szentségek által – ezen lelkek közt pedig ott vannak a szegények lelkei is. A díszes falusi templomokban rendszerint ott olvasható az ablakok alatt, kiknek az adománya. Egyszer egy idős férfi azt ecsetelte nekem egy kis falu templomában, hogy az ő édesapja adományozta a templomnak a liturgikus tárgyak egy jó részét. Ezek az emberek, akik ennyit áldoztak templomuk pompájára, nem volt gazdagok. Egyszerűen fontos volt nekik, hogy a templom ne valami szegényes, sivár és minimalista hely legyen, hanem benne pompa dicsérje az Urat. Szerintem ez az igazán emberi, nem pedig a hatvanas évek sivár minimalizmusa, amit ma tévesen egyszerűségként akarnak nekünk eladni.
A két pápa legeltaláltabb, legigazabb képkockái talán azok, amelyeken a két pápa megbocsátásról és bűnbánatról beszélget, saját tökéletlenségén elmélkedik – a vezetők ember hibáin. Ha valami a filmben igazán mély és tanulságos, akkor az ez.

A film vége nettó balos propaganda migránsokkal, falak helyett hidakkal,

s az egyenlőtlenséggekkel, amelyek állítólag folyamatosan nőnek (meddig nőhetnek vajon?).
A filmből ugyan nem derül ki, de a benne emlegetett Jálics atya, akivel Bergoglio kibékül, magyar jezsuita szerzetes: Jálics Ferenc. A sokfelé tanító teológiaprofesszor Argentínában valóban a szegények közé költözött, ahonnan 1976-ban elrabolták. A ma 92 éves Jálics atya a köztünk élő bölcs öregek egyike: szemlélődésről, elmélkedésről szóló kis könyvei, s még inkább lelkigyakorlatai az önismeretet és a lelki békét szolgálják. Ma a meditáció hallatán mindenféle távol-keleti praktikákra gondolunk, holott a meditáció egyik legnagyobb élő mestere a katolikus Jálics atya. Ajánlom mindenki figyelmébe.
A két pápa üzenetei kapcsán végül megint csak elgondolkodhatunk azon: miért is kéne az egyháznak hasonulnia és úgymond felzárkóznia az állandóan változó világhoz? Az egyház lényege éppen az, hogy transzcendens, örök állandóságot képvisel; és hogy nem hasonul a világhoz. Egy pápa pedig igenis legyen Isten rottweilere. Azért pápa: ad maiorem Dei gloriam.
Szilvay Gergely - www.mandiner.hu