Pablo Escobar kezd olyan figurává előlépni a latin alkotók körében, mint
amilyen Shakespeare III. Richárdja az európai színészeknek. Persze csak
a popkultúrában, de annál csábítóbb kihívásként. Alig hűlt ki a
Narcosban lepuffantott Escobar holtteste, máris kaptunk az életéről egy
új értelmezést.
A magyar címadó által egyszerűen csak
Escobarnak keresztelt új mozi alapja egy életrajzi nonfiction, a
legendás drogterrorista Virginia Vallejo nevű szeretőjének Szerettem
Pablót, gyűlöltem Escobart című memoárja. Számos jel azt mutatta, hogy
az újabb bőr lehúzása ígéretes lehet: a szerelmen lesz a hangsúly, a
férfi-nő kapcsolaton, az érzelmek héjanászszerű avartáncán, egyfajta XX.
századi kolumbiai Cartouche-histórián, a politika, a bűn, a betyárság,
az áldozat, a bukás és a halál sokszögén.
Ráadásul erre játszott rá a film
eredeti angol címe is (Loving Pablo, azaz Szeretni Pablót), illetve az a
nem elhanyagolható tény, hogy egy külön-külön is csodálatos, de együtt
minden bizonnyal még csodálatosabb színész házaspár játszotta el a két
főszerepet: az Oscar- és kétszeres Goya-díjas Penélope Cruz és az
Oscar-, Golden Globe- és négyszeres Goya-díjas Javier Bardem.
Többek között Benicio del Toro,
Wagner Moura, Andrés Parra, Mauricio Mejía, M. Anthony Estrada játszotta
Pablo Escobart, fő-, mellék- vagy epizódszerepekben (a rengeteg
dokumentumfilmet ne is említsük), hozzájuk képest az volt a fő kérdés,
hogy Javier Bardem miben tud mást mutatni a bajuszos és egyre
tekintélyesebb sörhasat növesztő karakter bőrébe bújva.
Állítólag már számos alkalommal
felkérték, de ő mindig nemet mondott arra hivatkozva, hogy várja a
megfelelően izgalmas forgatókönyvet. Ez a pillanat el is érkezett,
Fernando León de Aranoa regényadaptációja ezek szerint ellenállhatatlan
volt.
Bardem alakításában meztelenre
vetkőzött a figura: egy drabális, minden vonzerőt és eleganciát
nélkülöző, számító és kegyetlen Escobart látunk. Nincs benne se
romantika, se olyan álmodozó, narcisztikus és érzékeny finomságok, mint
amilyenek Moura játékában voltak (Narcos), se az a Fidel Castro
tekintetét idéző, végtelenül kimerült „nagyemberség”, mint ahogy Benicio
del Toro ragadta meg (Escobar: Paradise Lost, 2014), se az a mindent
átszúró szemű vidékies introvertáltság, ami Mauricio Mejía
epizódszerepét jellemezte (Barry Seal: A beszállító, 2017).
Bardem alakításával mindent megtesz
azért, hogy lehántsa a mítoszképzés hagymahéjait: az ő Escobarja az,
ami: egy végtelenül kegyetlen és karrierista bűnöző. Nem Robin Hood, nem
szent, nem szegényeket támogató filantróp, nem hazája mártírsorsú,
bukott megmentője, hanem egy bandavezér.
Éppen ezért nem érteni, hogy a
Penélope Cruz által megformált Virginia Vallejo – aki kora egyik
legvonzóbb nője volt, okos, híres, gazdag és elérhetetlen – mit látott
benne. Trófeát? Dollárral tömött bőröndöket? Ősmacsóságot? Ebből a
filmből nem tudjuk meg: a narrátorként is megszólaló nő és az egész
lángoló, de a maga módján tragikus szerelem az események hátterébe
szorul, epizódszerepbe kerül.
A kétórás játékidőben egyébként a
forgatókönyv szolgaian követi a Narcos fordulatait, nem sok újat tesz
hozzá, leegyszerűsítő anyagkezelése pedig sok űrt és be nem váltott
ígéreteket hagy maga mögött. Két végtelenül ellenszenves, a másikat a
saját önző érdekei mentén kihasználó és bármikor eldobó ember
érthetetlen románca az Escobar, amely ilyen módon legfeljebb felszínes
történelmi tablónak jó, bonyolult jellem- vagy érzelemrajznak legfeljebb
közepes.
Pál Dániel Levente - www.magyaridok.hu
Megjegyzések
Megjegyzés küldése