Légszomj közelről

 Költői mozi a szenvedélyről, a gyászról és a holdra szállásról 

A légnyomás fojtogató. Az űrkabin belsejében rendszertelen villanásokat látunk, a kopott, maszatos gombok jeleznek valamit, a kézikamera rángatózása és a füst meghibásodásra figyelmeztet. Zuhanunk.

Meglepő módon a holdra szállásról még soha nem készült játékfilm, noha az Egyesült Államok történetének mérföldkövéről van szó. Meghatározott egy egész évtizedet, de talán egy nemzedéket is, a történelemkönyvekbe pedig a XX. század egyik legnagyobb győzelmeként vonult be. Igazi amerikai álom, amely adaptációért kiált.

A médiában a mai napig igencsak aktív, az Apollo–11 küldetés során a Hold felszínére másodikként lépő Buzz Aldrinnal ellentétben Neil Armstrong sosem volt az a nagyhangú, rivaldafényt kedvelő alkat. A Holdról való visszatérése után egyből visszavonult, végül csak 2002-ben mondott igent James R. Hansennek, hogy megírja élete történetét. Ebben, Az első ember című film alapjául szolgáló könyvben beszélt először arról a tragikus eseményről, amely a Holdig üldözte: kétéves kislánya haláláról.

         Neil Armstrong (Ryan Gosling) visszahúzódó ember volt, aki a magánéletét is megtartotta magá-
nak. Sosem akart nemzeti hőssé válni
Fotó: UIP–Dunafilm

 

A még mindig csak 33 éves Damien Chazelle 2014-ben robbant be a köztudatba a Whiplashsel, két évvel később pedig már át is vehette a rendezői Oscart a Kaliforniai álomért. Kedvenc témája a mindent felülíró szenvedély és elhivatottság, amely alanyát magányossá teszi, ám míg a rendező eddigi három játékfilmje a zene köré épült, most igazán nagyot mert kockáztatni. „Kis lépés egy embernek, de hatalmas ugrás az emberiségnek” – ki ne ismerné Neil Armstrong legendás mondatát, amelyet pillanatokkal azután formált meg, hogy elsőként léphetett egy idegen égitestre 1969. július 20-án.

Az első ember viszont nem lett az amerikai űrkutatás himnusza, és még csak nem is szokásos, spielbergi értelemben vett hazafias történelmi zsánerfilm, hanem sokkal inkább Neil Armstrong személyes, szubjektív drámája.

Chazelle a korabeli dokumentumfilmek stílusában mutatja meg a NASA működését és az űrhajósok hétköznapjait. A megszokott retrofuturisztikus díszletek és cigarettafüstben úszó irányítóközpontok itt sem hiányozhatnak, ám ezúttal nyoma sincs kozmetikázásnak: a szereplők egytől egyig olyan autentikusak, mintha tényleg a hatvanas évekből szalasztották volna őket.

Chazelle megoldásai olyan érzést keltenek, mintha az események velünk is megtörténnének. Sok a premier plán, látjuk az arcok minden apró rezdülését, az űrhajóban felvett közeli, szinte klausztrofóbikus beállítások pedig realista módon mutatják be azt a nyomást, amely az űrhajósokra nehezedik.

A rendező, ahol tudta, mellőzte a digitális effektusokat, és inkább mindent felépített. A kabinba rejtett kamerák csak azt láttatják a nézővel a szűk ablaknyílásokon keresztül, amit az asztronauták is láthatnak. A kamera rázkódik, a hang egyre inkább felerősödik, a feszültség és a bezártság érzése fojtogató. A hangvágás tökéletes, a szűk képkivágások miatt már-már légszomjunk lesz, és elhisszük, hogy egy elektromos kisülés itt bizony emberéleteket követelhet.

Egyedül talán Armstrong fejébe nem láthatunk bele. Néha próbáljuk megérteni, akár a felesége, Janet (a nagyon jó Claire Foy), ám vannak dolgok, amelyeket főhősünk végig magába zár. Ezért is működik remekül a Drive – Gázt! óta hallgatag jófiúszerepkörbe ragadó Ryan Gosling játéka: megint kevés mimikával mond sokat, a szemében pedig ott van egy apa tragédiája, egy mérnök elhivatottsága és egy űrhajós megszállottsága. Neil Armstrong visszahúzódó ember volt, aki az érzéseivel együtt magánéletét is inkább megtartotta magának. Gosling Armstrongja nem úgy szenvedélyes, mint a Whiplash feltörekvő dobosa vagy a Kaliforniai álom befutni vágyó színésznője: ő azért ment a Holdra, hogy lezárjon valamit.

Neil Armstrong eltemeti és megsiratja kislányát, másnap pedig bemegy dolgozni. A munkájába menekül a gyász elől, miközben felesége és két kisfia is egyre frusztráltabbak állandó távolléte miatt. A majdnem két és fél órás film az ő belső küzdelméről szól, helyenként már-már költői módon. Nincs érzelgős hősieskedés, nincsenek zenére égbe lendülő öklök az irányítóközpontban. Még a zászló kitűzése is elmarad.

Egy jó életrajzi film minőségét elsősorban az határozza meg, hogy képes-e izgalmat kelteni a közönségben dacára annak, hogy pontosan tudjuk, mi lesz a vége. Damien Chazelle-nek sikerült olyan moziélményt összeraknia, amellyel most már tagadhatatlanul beírta magát a fiatal rendezőgeneráció legnagyobbjai közé.

(Az első ember. Rendező: Damien Chazelle, amerikai életrajzi dráma, történelmi film, 141 perc)

Terján Nóra - www.magyarnemzet.hu